Századok – 1993

Történeti irodalom - Agárdi Péter: Kortársunk Mónus Illés. Metszet az 1930-as évek magyar szellemi életéből (Ism.: Jemnitz János) II/356

356 TÖRTÉNETI IRODALOM 356 AGÁRDI PÉTER KORTÁRSUNK MÓNUS ILLÉS METSZET AZ 1930-AS ÉVEK MAGYAR SZELLEMI ÉLETÉBŐL Gondolat. Budapest 1992. 207 I. Az „újrafelfedezett" Mónus Illésről az elmúlt öt-hét esztendőben számos válogatás, tanulmány jelent meg. Agárdi Péter írása ezt a termést gazdagítja. írásában Mónus életművének „csak" egy szeletét kívánta bemutatni, s ebben a szerző nagy elmélyültséggel vette sorra nemcsak Mónus írásait, hanem a róla megjelent irodalmat, összevetette a kortásakkal, archivális kutatásokat végzett és így került ki tolla alól ez a kötet. A könyv gerincét azok az írások alkotják, amelyeket napjainkban „kényes kérdésekként" szoktak kezelni, amely értelmiségünket — s mindenesetre a médiákat — nagy mértékben foglalkoztatja. Ez az irodalmi élet, Mónus szerepe a szociáldemokrata párt művelődéspolitikájában, az urbánus-népies politikai/irodalmi vonulat és ebben a szociáldemokrata párt, Mónus és az ő révén a Szocializmus állásfoglalásai. A szerző kiemeli József Attilát e keretből és külön is foglalkozik a szociáldemokratákhoz fűződő viszonyával. Terjedelemben ugyancsak nagyobb helyet szentelt a műben az utóbbi években mindenesetre újra kivirágzott „örökzöldnek", a zsidókérdésnek és az antiszemitizmusnak. Ez ebben az írásban kettősen is előkerült: úgy is, hogy Mónus miként vélekedett minderről az 1930-as években, ám olyanképp is, hogy az 1938/39-es zsidótörvények miként sújtották Mónust, miként kellett feladnia mozgalmi funkcióit, a Népszavánál betöltött főszerkesztői posztját is - s a napi politikai hírek magyarázata és kommentálása (opponálása) helyett a törvények és a körülmények miként kényszerítették életforma- és pályamódosításra: a távlati, stratégiai tervezésre. Mindezt a szerző igen gondosan világítja meg. Agárdi e nagy kérdések mellett (amelyek eddigi történeti, irodalomtörténeti munkásságához is közel álltak) reflektál olyan ugyancsak nagy „örökzöld" kipusztíthatatlanul visszatérő kérdésekre, hogy a szociáldemokrata párt miként foglalkozott a nagy magyar sorskérdésekkel. Jól ismert, hogy hajdanán még a Rákosi-Révai korszakban megrögződött egyfajta sablonos ítélet, hogy a szociáldemokraták „lebecsülték" a nemzeti kérdést, a nemzeti függetlenség ügyét, a trianoni sérelmeket, a parasztkérdést és az agrárstruktúra gondjait, a földreformot követelő mozgalmakat, s a népies írók e téren felmutatott értékeit. E felvetésekre már hajdanán is sokan válaszoltak — most mindenesetre Agárdi mindezekre a téves, megalapozatlan, sokféle előítélettől terhes állításokra pontos és kimerítő cáfolatot ad, árnyaltan taglalva mindezen kérdésben Mónus egyértelműen pozitív, a bajokat orvosolni igyekvő válaszait, cikkeit. Agárdi Péter írásának sok érdeme van, hatalmas anyagot mozgósított az itt vizsgált témáknál. Csak futólag említem a kötetben is csak érintőlegesen jelentkezik! —, hogy Agárdi hangsúlyozza: Mónus mindvégig „nyíltsisakos" marxista maradt, ami távolról sem gátolta, hogy konkrét társadalmi és szellemi szférákban mutatkozó kihívásokra töprengő új válaszokat is találjon. Ám ez a mónusi „Marx-kötődés" ugyanúgy önálló fejezetet is igényelt volna a kultúrpolitikusi arckép megrajzolásánál, mint az, hogy két nagy mestere Kautsky és Otto Bauer volt, s hogy ez mit jelentett számára. Meg kell jegyeznem, hogy miközben teljes mértékben elfogadom szerző szabadságát, hogy egy életműnél különféle okoknál fogva milyen kiemeléseket hajt végre (amennyiben ezt nyilvánvalóan teszi) - Mónusra való tekintettel ugyanakkor mégiscsak jeleznem kell, hogy munkásságának hatalmas érdemi területeit e könyv még csak nem is érinti. S itt nemcsak parlamenti, községpolitikai avagy szakszervezeti inspirációs (vagyis „szűken" munkásmozgalmi területet képező) munkásságára gondolok, hanem teljességgel kimaradt Mónus nemzetközi politikai szemlélete, ami persze az Agárdi Péter által vizsgált témákat is érintette, ezek közül külön is kiemelném Mónus „Közép-Európa" szemléletét, aminél ugyancsak példamutató, napjainkig elgondolkodtató cikkeket hagyott maga után, s amelyek annak idején nyilván hatottak is abban a közegben, ahová a Népszava és a Szocializmus eljutott. Másfajta kisebb, de nagyobb aggályaim is vannak a könyv elolvasása nyomán. Sokféle összefüggésben is nyilvánvalóvá válik, hogy a szerző, hogy úgy mondjam „nem a szociáldemokrata mozgalomból" érkezett és így azután Mónus mint magányos óriás, hogy az ismert Lukács György féle hasonlattal éljek „elefánt" a nyulak között. Mindebben sok igazság van - de azért távolról sem ennyire. Agárdi mostohán bánt sokakkal, akik nem mindig voltak annyira „meddőek". Ezek közül csak egy nevet említek: Rónai Zoltánét, aki a könyvben mindössze egyetlenegyszer kerül elő, holott Mónus külön gondot fordított megnyerésére és a Szocializmus Mónus-féle korszakában 1934-1938 között két állandó rovatnak volt gazdája, s néhány itt érintett nagy „magyar sorskérdésnél" is Rónai volt az, aki világos és bátor látleletet állított ki a magyar társadalmi bajokról, de szellemi irányzatokról is! (Vele szemben mások, akik Mónus életében alig szerepeltek, túl sűrűn fordulnak elő!). Ugyanígy bizonyos arányiévesztésnek tartom, hogy