Századok – 1993

Történeti irodalom - Kratkaja Isztorija Vengrii sz drevnejsih vremen do nasih dnej (Ism.: Niederhauser Emil) II/346

346 TÖRTÉNETI IRODALOM 346 uralja, amely a 6. és 13. század között újabb és újabb hullámban érkezett. A gazdasági és társadalmi fejlődést bemutató fejezet (Ernst Bruckmüller, Herbert Knittler) a mezőgazdasági termeléssel, a társadalmi rétegződéssel, a városiasodással, kereskedelemmel, társadalmi mobilitással és integrációval foglalkozik. Végül átfogó képet kapunk a német nyelvű irodalomról (Fritz Peter Knapp), az építészetről, képzőművészetről, zeneművészetről (Hermann Fillitz, Rudolf Flotzinger). A kötet szép számmal kínál tanulságokat a hazai akadémiai Magyarország történet számára is. A kötet szerkesztése leszámol az egyes szerzőknek évszázadokat juttató szerkesztési elvvel s egyúttal a politikatörténet elsődlegességéről is látványosan lemond, (kb. csak a kötet felét foglalja le). Az egyes szakterületek szakembereinek megszólaltatásával ugyanakkor érdekesebbé és szakszerűbbé is teszik kézikönyvüket. Nyilvánvaló, hogy nem utolsó sorban olyan terjedelemben kell a történelemről írni, ami még elolvasható, s talán nemcsak a szűk szakmai közönség számára. Nem mellékesen a hazai olvasó naprakészen értesül az osztrák történeti irodalom legújabb eredményeiről (mégha több esetben a valóban illusztris szerzők témájukat már évekkel ezelőtt monografikus formában közreadták is), melyek áttekintése a tartományok szerint decentralizált folyóirat- és könyvkiadás miatt nem is mindig olyan egyszerű. Jól sikerült, fontos kézikönyv. Veszprémy László KRATKAJA ISZTORIJA VENGRII SZ DREVNEJSIH VREMEN DO NASIH DNEJ Otvetszt. Redaktor T M. Iszlamov Moszkva, 1991. Nauka, 607 1. MAGYARORSZÁG A LEGRÉGIBB IDŐKTŐL NAPJAINKIG A könyv az oroszul olvasó közönségnek ad felvilágosítást a magyar történelemről. S minthogy ez a közönség eléggé széles, hiszen nemcsak a volt Szovjetunió területét jelenti, nem érdektelen, hogyan látja az eseményeket és azok értelmét. A magyar történelemmel foglalkozó három szerző az orosz szakemberek közt valóban a leghivatottabb a munka megírására. V. P. Susarin a középkor és a kora újkor szakértője, publikált egy monográfiát az 1437-es parasztfelkelésekről. T. M. Iszlamov elsősorban a századfordulóval foglalkozott, egyik könyve magyarul is megjelent. A I. Puskás pedig a legújabbkori magyar történelem vonatkozásában publikált több könyvet és cikket. Egyúttal a három szerző számos kollektív munkában is szerepelt, többek között a három kötetes orosz nyelvű Magyarország történetében is (1971-72). Rokonszenves előszavukban kifejtik, hogy hárman háromféleképpen írták meg a nekik jutó időszakaszokat, és a terjedelemnek megfelelően osztották be mondanivalójukat. Valóban érződnek különbségek. Susarin inkább a magyar etnikum történetét írja meg, bár nem feledkezik meg a nemzetiségekről. Iszlamov Magyarország történetét széles európai keretben vizsgálja, nagy figyelmet szentel a nemzetiségi kérdésnek. Puskás inkább a magyarországi belső fejlődéssel foglalkozik, csak röviden érinti a külpolitikát. A kötet teijedelmi beosztása nyilván nem, vagy nemcsak rajtuk múlt, hiszen a Szovjet Tudományos Akadémia Szlavisztikai és Balkanisztikai Intézetének egyik sorozatában készült, ahol egyéb kelet-európai országok rövid története is megjelent már. Ez a terjedelmi beosztás azonban még nagyon a hagyományos szovjet felfogást tükrözi, a legújabb kor iránti olthatatlan érdeklődéssel. Susarinnak a középkorra nem egészen 60 oldal jutott, a 16-17. századra alig több. A 18. századot Iszlamov kénytelen 20 oldalon tárgyalni, az 1790-1918 közti szakaszra már 150 oldal jutott. 1918-tól napjainkig Puskasnak közel 300 oldal állt rendelkezésére. A nyilvánvaló aránytalanság persze a mondanivaló súlyában is megmutatkozik. Susarin egy fejezetben a 13. sz. derekáig, a másikban 1526-ig mutatja be a fejlődést. Az őshaza kérdését nem tárgyalja, a magyar törzseket eurázsiai származású, a honfoglalás idejére félnomádokként ábrázolja. A magyarok itt szláv lakosságot találtak, ennek egy része hamarosan asszimilálódott. A románok vonatkozásában a szerző ismerteti a kontinuitás-elmélet érveit, meg a bevándorlási elméleteit, és úgy látja, egyik mellett sem szól döntő bizonyíték, de a bevándorlás a valószínűbb. A feudalizmus kialakulásában nagy jelentőséget tulajdonít a magyar-szláv szimbiózisnak, amely kétoldalú hatásra vezetett. Említi a halicsi és egyéb oroszországi hadjáratokat, amelyek terület- és zsákmányszerző szokványos feudális hadműveletek. Olykor tesz összehasonlításokat a korabeli orosz fejlődéssel, ezek hasznosak. A második fejezetben a gazdasági és társadalmi fejlődést mutatja be, majd a két nagy 1437-es és 1514-es parasztfelkelést, így a politikai történetre kevés hely jut. Susarin a magyar felfogással szemben