Századok – 1993

Történeti irodalom - Kratkaja Isztorija Vengrii sz drevnejsih vremen do nasih dnej (Ism.: Niederhauser Emil) II/346

TÖRTÉNETI IRODALOM 347 hangsúlyozza, hogy a 15. sz. második felére erősen naturalizálódott a gazdaság. Az eseménytörténet a mágnási klikkek szembenállására redukálódik a szűk terjedelem miatt. Az 1250-1320 közti korszakot tekinti a feudális széttagoltság korának, de nem teszi hozzá, hogy ez nem vezetett olyan széteséshez, mint a kijevi Rusz esetében. A vegyesházi uralkodókról megállapítja, hogy azok megfeleltek a mágnások érdekeinek, így viszont kimarad az Anjou-kor új arisztokráciájának a kérdése. Arról sincs szó, miért vezetett Lajos hadjáratokat Nápolyba. A későbbi Mátyás-kultusznak Susarin szerint nincs alapja, mert a király nagyon erősen kizsákmányolja a jobbágyokat. A 15. században feltűnő bratrikok (testvérek) nem szlovákok, mint Susarin írja, hanem cseh husziták. Mindkét fejezethez tartozik egy-egy alfejezet a kulturális fejlődésről, ez elsősorban megmutatja az európai kultúrába való betagolódást, és megírja, hogy Anonymus híres munkája valójában lovagregény. Már itt jelzi a szerző az oszmán veszélyt, de utal rá, hogy ezt 1526 előtt az uralkodó osztály kevéssé vette tudomásul. A korai újkort is két fejezetben tárgyalja Susarin, 1606-ig, illetve 1699-ig, a török kiűzéséig Magyarország területének túlnyomó részéről. Kiemeli, hogy ebben a korszakban a magyar etnikum három részre szakadt, és súlyos demográfiai veszteségeket szenvedett, ezért nőtt meg a nem magyarok száma. (A 13. sz. végére a magyarok arányát még mintegy 80%-ra becsüli) A 16. sz. végén megindult 15 éves háborút döntetlennek tekinti. Hangsúlyozza, hogy a Habsburgok elhanyagolták Magyarországot, Erdély visszafoglalására irányuló kísérleteik kudarcot vallottak. Az első fejezetnek van szépen megírt kulturális alfejezete, a reformáció jelentősége kiderül belőle. De a második fejezetben ilyen alfejezet hiányzik, így Pázmány Péter csak egy mondatban szerepel, mint ellenreformátor. Thököli felvidéki rövid fejedelemségéről nem esik szó, nyilván terjedelmi okokból. A 18. század vonatkozásában Iszlamov az európai centrum és a periféria kettősségében helyezi el Magyarországot, érdemben a Rákóczi-felkelésről szól, 1848 előtt a legnagyobb magyarországi felkelésről. Egy újabb fejezet viszont azt mutatja be, hogyan illeszkedett be az ország a Habsburg-birodalomba, véleménye szerint a felvilágosodás Mária Terézia minisztereitől terjedt el, német interpretációban, amiben teljesen igaza van. Kiemeli, milyen fontos szerepet játszott a budai Egyetemi Nyomda a magyarországi nemzetiségek fejlődésében. II. Józsefről szólva kiemeli, hogy a magyar nemesség haladó köreiből sokan lettek hívei, de a német nyelv uralmát kimondó rendelete a legtöbbet szembeállította vele. Megjegyzi, hogy a haladó jozefinisták is a nemzetiségek elmagyarosítására törekedtek. Egy fejezet szól az 1789-1815 közti korszakról Iszlamov kiemeli a Martinovics-összeesküvés jelentőségét, de azt is, hogy a francia háborúk idején Napóleonnak nem sikerült Magyarországot a Habsburgok ellen fordítania, mert a konzervatív nemesség a forradalom teremtményét látta benne. Egy rövid alfejezet a felvilágosodás magyar vonatkozásait mutatja be igen jól. Jól sikerült a reformkort tárgyaló fejezet is. Az 1830-40-es évekről szólva Iszlamov igen szépen ír Széchenyiről, de Wesselényi, majd Kossuth működését is jól ábrázolja, még a centralistákról is ejt szót. Nagyon igaza van, hogy eddig a korig nemzetiségi ellentétek érdemben még nem jelentkeztek. Ekkor viszont Herdernek a magyarok eltűnését hirdető jóslata nagy hatást keltett, a magyar nyelv művelésére nagy mozgalom indult, amelynek persze pozitívumai mellett megvolt az a negatívuma is, hogy a nemzetiségeket szembefordította a magyarokkal. A pánszlávizmustól való félelmet is érthetőnek tartja a szerző, és arra is utal, hogy nem volt szó eredendő szlávellenességről. Sajnos, a korszak kulturális fejleményeinek csak fél oldal jutott. Az 1848-49-es forradalomról és szabadságharcról szóló fejezet természetesen az eseménytörténetet állítja a középpontba. Hangsúlyozza: a forradalom vezető politikusai a szabadságjogok megadásával elintézettnek tekintették a nemzetiségi kérdést, s ez természetesen szembefordította a nemzetiségeket a magyarokkal. A szerb, horvát és román ellenállásról beszél a szerző, de a szlovák kísérletek kimaradtak, ahogy Ferenc József trónralépése is. A magyar forradalom európai jelentőségű volt, ezért más nemzetek fiai is harcoltak benne. Iszlamov a felsorolásból éppen csak az olaszokat hagyja ki, pedig azok külön légiót is szerveztek. A szabadságharc bukásáért Iszlamov a cári intervenciót okolja, ami nagyon szép orosz ömkritika, de a szabadságharc enélkül is elbukott volna, hiszen az uralkodó elit egyre nagyobb része pártolt el tőle. Az nyilván tollhiba, hogy Guyon tábornok német-angol volt. A neoabszolutizmusról szóló fejezet nem mutatja be, milyen polgári reformokat hozott ez, csak a jobbágyfelszabadítás végrehajtására tér ki, egyébként az ellenállási mozgalmat ismerteti, meg az emigrációt. Itt elmondja, hogy Kossuth kütahyai alkotmányterve és 1862-es konföderációs terve nem elégítette volna ki a nemzetiségeket, de a magyar nemesség is ellenezte. Az 1867-es kiegyezésre Lenint idézi az uralkodó osztályok kiegyezéséről az elnyomottak rovására, de azt is elmondja, hogy ez reális kompromisszum volt. Deák Ferencet nagy tekintélyű államférfiúként mutatja be. A következő fejezet a dualizmus korát tárgyalja 1900-ig, megmutatja Andrássy külpolitikáját. Ezt egyértelműen oroszellenesnek tekinti, nem veszi figyelembe, hogy oroszellenességéból Andrássy külügy-