Századok – 1993
Közlemények - Tomka Béla: A Hitler-jelenség és a Harmadik Birodalom uralmi rendszere II/312
A HITLER-JELENSÉG ÉS A HARMADIK BIRODALOM 321 értelemben „Hitler nem mint személy, hanem végsősoron maga is mint egyfajta „struktúra" értelmezhető."4 2 Ez az interpretáció egyben jelzi a jelenkori Hitler-kutatás talán legmarkánsabb irányát is: a diktátor háború alatti és utáni demonizálásának felszámolását, életének és bizarr személyiségének részletei helyett image-nek, az alakjához tapadó mítoszoknak kutatását. Emellett, úgy tűnik, hogy ez a megközelítés képes leginkább feloldani az értelmezések szélsőséges polarizálódását azzal, hogy elismeri Hitler jelentőségét, ugyanakkor azt nem perszonalizáló módon, hanem karizmatikus uralmára koncentrálva teszi. Ezt az értelmezést támasztják alá a náci állam uralmi rendszerének vizsgálatában elért újabb eredmények is, melyekről a következő rész szól. II. Hitler hatalmának nem volt intézményes korlátozása. A birodalmi elnök és a kancellár jogkörének egyesítése után formálisan sem volt senkinek alárendeltje, a felhatalmazási törvény pedig rendkívüli hatalmat biztosított számára. Azonkívül, hogy a Reichswehr felesküdött rá, Hitler a hadsereg főparancsnokságát is átvette, az addig is alig működő kabinet pedig 1938-at követően még formálisan sem ült össze. A hatalomkoncentráció e valóban impresszív tényei alapján a nyugati történetírás főárama — mint erre már utaltunk — a világháborút követően egy jól szervezett, szigorúan centralizált, monolitikus terrorrendszernek tartotta a Harmadik Birodalmat,4 3 melyben a társadalom, a gazdaság a diktatórikus rezsimnek minden területen alárendeltje volt, s amely — éppen a centralizáltságból következően — igen nagyfokú hatékonysággal működött. E kép kialakulásában nyilvánvalóan megmutatkozott az 50-es évek totalitarizmuselméleteinek hatása, s megfelelt a náci rendszer önábrázolásának is, amely szerint a Führer-államban minden jelentős döntés forrása a vezér, s a hierarchikus döntési struktúra egyértelmű tőle lefelé, egészen a pártelvtársakig. Ennek alapján terjeszthette a propaganda a Hitler-mítoszt: a Führer mindent tud, s tervszerűen cselekedve valósítja meg céljait. Egyes szerzők — nem nagy hatást gyakorolva — igen korán megkérdőjelezték a hitleri hatalomgyakorlásnak ezt a felfogását. Az amerikai emigrációba kényszerült Ernst Fraenkel már a Harmadik Birodalom fennállása idején ábrázolta a náciknak tulajdonított totális rendszer és a gyakran kaotikus valóság közötti ellentmondást. A párt és az állam dualizmusa kapcsán egy kettős államról írt, melynek örökölt funkciói (Normenstaat) és a náci terrorrendszer szolgálatába állított újabbak (Massnahmenstaat) között komoly ellentét feszült.44 A szintén emigrált Franz Neumann hasonló következtetésre jutva a zsidó eszkatológia szörnye nyomán Behemoth-nak nevezte el a Harmadik Birodalmat, melyben a hagyományos, racionális állam feloldódása az amorf pártban egyre fokozódó mértékben vezet káoszhoz, „szervezett anarchiához".45 A 60-as évek óta fokozatosan kiegészült ez a kép. Az amerikaiak által a háborúban lefoglalt és elszállított levéltári anyagok visszaszolgáltatásával a tradicionális történetírói módszereket újakkal kiegészítő német kutatás számára ugyanis ekkoriban új lehetőségek nyíltak a náci uralmi rendszer tanulmányozására. E vizsgálódások
