Századok – 1993
Közlemények - Tomka Béla: A Hitler-jelenség és a Harmadik Birodalom uralmi rendszere II/312
322 TOMKA BÉLA I eredményeként egyre inkább megkérdőjeleződött a monokratikus belső struktúra léte, vagyis az, hogy a különböző uralmi tényezők érdekeiket és értékeiket csak Hitler közreműködésével voltak képesek érvényesíteni a többiekkel szemben, sőt rajta kívül az uralmi tényezők súlya egyenesen elhanyagolható volt.4 6 Mind többen hangsúlyozták a parazitaszerű, egyre szaporodó hatóságok, náci szervezetek közötti, gyakran egyenesen anarchikus konkurenciát, a szektorális különhatalmak létrejöttét, az államszervezet folyamatos szétzüllését. Edward Peterson például a jellemző „The Limits of Hitler's Power" (Hitler hatalmának korlátai) címmel írt könyvet 1969-ben.47 A náci uralmi rendszer elemzésének ezen új interpretációs iránya először csupán rejtetten, az utóbbi másfél évtizedben azonban mind nyíltabban csapott össze a hagyományos felfogással. Vitájukban a Harmadik Birodalom értelmezésének megannyi problémája tükröződik. Hitler szerepe az individuum történelemformáló képességével összefüggő történetfilozófiai kérdéseket vet fel, az erkölcsi dilemmák jelenlétét pedig az jelzi, hogy a történészek gyakran kölcsönösen a rezsim értelmezésének leegyszerűsítésével, s ezáltal felmentésével (Verharmlosung) vádolják egymást az erősen emocionális töltetű vitákban. A nézőpontok polarizálódását jellemezve Klaus Hildebrand egyenesen arról ír, hogy a kibékíthetetlennek tűnő pozíciókban „a Harmadik Birodalom két valósága és két története jelenik meg..."48 Az ellentétes értelmezések megjelölésére szokásossá vált a funkcionalista-intencionalista megkülönböztetés. E fogalmakat a brit Timothy Mason használta először.49 Az első irányzat a rezsim strukturális-funkcionális elemzésére helyezi a hangsúlyt, kiemelten tanulmányozva a Harmadik Birodalom döntéshozatali mechanizmusát, a polikratikusnak tartott náci politika erőcentrumainak egymásrahatását, mivel meggyőződése, hogy ezek döntően befolyásolták az események alakulását, sokkal inkább, mint a cselekvők világnézete, illetve céljai. A másik áramlat ezzel szemben a diktátor szándékainak és személyiségének tulajdonít döntő fontosságot. A funkcionalista-intencionalista fogalmakat — melyek mellett hasonló jelentéssel a revizionista-tradicionalista, programológ-strukturalista elnevezések is forgalomban vannak — sokan puszta „címkézésnek" tartják. Az valóban bizonyos, hogy e megjelölések némileg leegyszerűsítve tükrözik a pozíciókat, így csupán megközelítően alkalmasak az orientációra. A funkcionalisták ugyanis nem hagyják figyelmen kívül a cselekvő személyiség szerepét a történelem alakításában, miként az intencionalisták sem kizárólag a Hitler-faktorral érvelnek. Ezenkívül jónéhány szerző csak igen nehezen sorolható be egyik vagy másik irányzatba. A fogalmak használatát — elterjedtségük mellett — az indokolhatja mégis, hogy valóban jelzik, mi áll az interpretációk középpontjában. Az úgynevezett intencionalisták — a nevet némi szarkazmussal adta nekik Mason a funkcionalista ellentábor részéről — a korlátlan hatalmi pozícióval rendelkező Hitler „intencióját", programját, világnézetének hatását tartják a legfontosabb tényezőnek a totalitárius diktatúra működésében.5 0 Eberhard Jckel például már a Harmadik Birodalomról írott munkájának alcímében — „Egy világnézet végrehajtása (Vollzug)" — kifejezi, hogy milyen közvetlen kapcsolatot feltételez a hitleri világnézet és az uralom adott formája között.51 Azzal érvelve, hogy a Mein Kampf, s Hitler más korai programszerű megnyilvánulásainak szinte minden lényeges pontja megva-
