Századok – 1993

Tanulmányok - Sándor Pál: Deák Ferenc a történelmi személyiség I/3

28 SÁNDOR PÁL elvét Deák 1865 elején Augusz báró közvetítésével folyó bizalmas tárgyalásai során a Monarchia szilárd fennállásának biztosításában jelöli meg, amit „semmi más tekintetnek nem szabad alárendelni". Lényegében ezt a gondolatot emelte ki 1865. április 16-ai „húsvéti cikk"-ében is. Ausztriának Bismarcktól elszenvedett vesztes háborúja után (1866. július 3.) most már az osztrák-német liberális társadalmi csoportok is erőteljes ösztönzést kaptak a magyar politikai vezetőréteggel való kapcsolat teremtésére, mert az osztrák németség úgy érezte, hogy Königgrätz után meg kell erősítenie pozícióit. Ez már a két vezető nemzet egymásrautaltságának felismerését jelezte osztrák-német részről is. Az így kialakult körülmények szükségszerűen mutattak a kiegyezés felé. Volt a deáki politikának két további módosulása is. Az egyik a kiegyezés szükségességének olyan — eddig nem használt — indoklása, amely túlmutatva a birodalom létének biztonságán — az adott nagyhatalmi viszonyokra hivatkozott. Deák így érvelt 1867. február 16-án: „a külföld azt mondta, hogy nekünk mindegy, akár van Magyarország, akár nincs," De az érdekünkben áll, hogy „Közép-Európában azon állam létezzék, melyet Ausztriának nevezünk". Mivel pedig — fűzte hozzá — Ausztria nem állhat fenn Magyarország különválásával, a további feladat az volt, hogy bizonyítsuk: „Magyarország törvényes fönnállása nem ellenkezik Ausztria fönnállásával." A másik módosulás a tiszta perszonálunió elvének föladása volt, mert az nem felelt meg a korábban elismert közös ügyek — most már — közös kezelését kívánó kiegyezési feltételeknek. Meg kell jegyeznünk: a végső tárgyalásokon olyan megegyezés született — Deák személyének háttérbe szorításával — a két fél, magyar részről elsősorban Andrássy Gyulának, Lónyay Menyhértnek és Eötvös Józsefnek az osztrák vezetőkörökkel folytatott tárgyalásain, amelyekkel Deák nem értett egyet. Itt csak arra a legfontosabb körülményre utalunk, hogy e tárgyalások alapján az uralkodó a március 17-i minisztertanáccsal, olyan szabályzatot fogadtatott el, amely a magyar kormány minden érdemi intézkedését előzetes uralkodói engedélyezéshez kötötte. Ez nyilvánvalóan a deáki koncepció retrográd módosítása volt. Deák nem is értett egyet ezzel, de kénytelenségből beleegyezett.8

9 Az így létrejött és elsősorban a nemzetközi feltételektől meghatározott kényszerű kiegyezés következtében ( a törvényeket május 29-én fogadta el a képviselőház) a Habsburg-birodalom kétközpontú (dualista) állammá alakult. Most már nemcsak az uralkodó személye volt közös, hanem a Monarchia eddig dinasztikus jellegű külügye s mellette a hadügye, valamint az ezek fedezését szolgáló pénzügye is. A hadügyet illetően a törvény szólt a „magyar hadseregről", mint „az összes hadsereg kiegészítő részéről". A hadsereg vezérlete, vezénylete és belszervezetének megszabása azonban — abszolutisztikus módon — az uralkodó fejedelmi joga maradt, s így a közös ügyek korlátozott alkotmányos kezelése e téren nem valósult meg. De más megoldás az adott erőviszonyok mellett nem lévén, Deáknak is bele kellett nyugodnia a megváltoztathatatlanba. Nyíltan meg is mondta, hogy a kiegyezés műve „nem tökéletes". Összegezve a röviden előadottakat, mégis azt kell mondanunk, hogy a magyar politikai vezetőrétegek — minden monarchiai kötöttség és kölcsönös függés figyelembevételével is — a nemzeti önállóságnak lényegesen nagyobb mértékéhez, a gazdasági fejlődés kedvezőbb lehetőségéhez jutottak hozzá, mint a korábbi századok-