Századok – 1993

Tanulmányok - Sándor Pál: Deák Ferenc a történelmi személyiség I/3

DEÁK FERENC A TÖRTÉNELMI SZEMÉLYISÉG 27 nélkül tehetünk a törvény-szabta szigorú kötelesség mértékén túl is, méltányosság alapján, politikai tekintetből megtenni", hogy „a súlyos terhek" — burkolt célzás a közös ügyeket illető államadósságokra — „róluk és rólunk elháríttassanak." Deák első felirati beszédében is késznek mutatkozott „az örökös tartományok alkotmányos népeivel, mint önálló, szabad ország, a függetlenség megóvása mellett, esetenként szabadon érintkezni", mert, mint hangoztatta: „üy módon minden egyes esetben sokkal könnyebb leend tisztába hozni a közös viszonyokat, mint egy közös birodalmi tanács által", ahogy ezt a februári patens előírta. Egyezkedési hajlandósága — igaz 48-as közjogi alapon — már első felirati beszédében is tetten érhető. Még inkább az augusztus 8-án elhangzott másodikban, amikor már nyíltan szólt, amit az elsőben még nem tett, a „personal-unióról", amelyből „közös viszonyok származnak és mi e viszonyokat figyelembe kívánjuk mindig tartani". Ez az érvelés már nyílt formában bizonyítja: a Pragmatica Sanctioból levezetett perszonálunió formája az, amely közjogi kapcsolatot teremt 1848 és 1861 között. A perszonálnuióból pedig már önként következik a „közös viszonyok" szabályozása Magyarország és az örökös tartományok között. Figyelmet érdemlő körülmény: a birodalom és a nemzeti érdekek ilyen összeegyeztetésében Deák az utóbbira helyezi a hangsúlyt. Erről tanúskodik híres beszéde, amelyben — az ő szokott módszerét alkalmazva, amikor egy újraindítandó küzdelem kedvezőbb feltételeire vár — továbbra is helytállásra és kivárásra szólítja fel a nemzetet: „Ha túrni kell, tűrni fog a nemzet, hogy megmentse az utókornak azon alkotmányos szabadságot, melyet őseitől öröklött. Tűrni fog csüggedés nélkül... mert amit erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse ismét visszahozhatják; de amiről a nemzet, félve a szenvedéstől, önmaga lemondott, annak visszaszerzése mindig nehéz s mindig kétséges."88 Az országgyűlés feloszlatása után (augusztus 22) az elkövetkező években a birodalom létérdekei, mint közös érdekek, egyre fokozottabb hangsúlyt kapnak, először a magyar politikai vezetőréteg táborában. Számos tényező, így főként az olaszfrancia viszony megromlása, valamint az a körülmény, hogy a közeljövőben nem volt várható Bismarck szövetsége Oroszországgal a lengyel felkelés ellen (1863) az európai nagyhatalmakat még erősebben ösztönözte a Monarchia létének, mint az európai erőegyensúly fontos biztosítékának a megőrzésére. A magyar függetlenségi törekvések így még kevésbé számíthattak külföldi támogatásra. Az ország belső helyzetének alakulása sem kedvezett az ilyen törekvéseknek. A magyar politikai vezetőréteg körében felerősödött a félelem az önálló nemzeti létet követelő nemzeti törekvésekkel szemben. Ugyanakkor a gazdasági fellendülés, amely növekvő keresletet biztosított a birtokosoknak az agrártermékek iránt a birodalom belső piacán, sőt a Bécsen és Trieszten át vezető vasútvonalak közvetítésével a nyugat-európai piacokon is, fokozta érdekeltségüket a birodalom fenntartása iránt. A történeti folyamatokat mindenkor érzékenyen figyelő Deák az eddig kialakított koncepcióját e változásokhoz igazította hozzá. Ez már a Csengeryvel közösen írt, még 1862 végén megkezdett, de csak 1865 februárjában napvilágot látott, Adalék a magyar közjoghoz című munkájában is megfigyelhető. Ebben, amellett, hogy éles támadást intéz Lustkandl Wenzel ún. „jogeljátszás"-elmélete ellen, mégis szó van már a külügy és a hadügy közös kormányzatáról, ami már komoly engedmény volt a birodalmi közösség javára. Az új erőviszonyokhoz formált Pragmatica Sanctio alap-