Századok – 1993
Közlemények - Mesterházy Károly: A magyar honfoglalás régészetének ötven éve II/270
298 M ESTERHÁZY KÁROLY alapján két nagy csoportra különítette el: az elsőre a rozettás lószerszám, a másodikra a csüngős veretekkel díszített ruha a jellemző. E két csoport további elhatárolása azonban nem volt zökkenőmentes, főleg a férfi sírok vonatkozásában. Szőke sorra vette az első csoport női sírjaira jellemző ékszeranyagokt is, és ezzel máris összemosta a másik csoporttal a rozettás lószerszámos sírokkal jellemezhető első csoportot. Hibát követett el azzal is, hogy nem csak a sírleleteket vette alapul, hanem a temetőket is, márpedig a temetőkben koránt sincs olyan nagy különbség a leletanyagot tekintve, mint az egyes sírokban. Ha népviseletben gondolkodunk, akkor az exogámia alapján az első csoporthoz tartozó nők megtalálhatók a második csoport temetőiben, és viszont: csüngős veretes ruházatú nők abban a csoportban, ahol a nőkre a rozettás lószerszám a jellemző. Ez utóbbi csoporthoz tartozó férfiakat azokban az előkelő magányos temetkezésekben kereste, melyekben szablya volt. Közülük néhányat, túlértékelve rangjukat, törzsfőknek és fejedelmi személyeknek tartott. Az első csoportra Szőke szerint az előkelőknél a magányos vagy páros temetkezés a jellemző, a középrétegre pedig a nagycsaládi temetők. Észrevette ugyan, hogy rozettás lószerszámos sírok köznépi temetőkben is előfordulnak, de értékelésüket az osztálytagozódás felől nézve nem ismerte fel, ezek szerepe a nemzetségi viszonyok felől nézve értékelhető. Szőkének is feltűnt, hogy míg a rozettás lószerszámos sírokban alig-alig van ékszer, a második csoportra éppen a csüngős veretek és más ékszerek sokasága a jellemző. A máig is leggazdagabb, 270 veretet és ékszert tartalmazó szeged-bojárhalmi temetkezés alapján készítette el László Gy. a „honfoglaló női viseletet". Ebben a csoportban a temetkezési szokásokban is van új jelenség: az előkelő nők gyakran több szegény(es) férfi síijával körülvéve temetkeznek, pl. Szeged-Bojárhalmon, Kecelen. Szőke más, teljesen bizonytalan temetőrészletek esetében is erre a szokásra gondolt (Nagyteremia, stb.). László Gy. szerint az ilyen csoportok jelzik, hogy a honfoglaló magyaroknál nem volt kizárólagos az apai leszármazás, később pedig határozottan amellett foglalt állást, hogy bizonyos törzseinknél megvolt, ha csak temetkezésekben is, az anyajogú rendszer. E jelenséget már 1961-ben helyesen magyarázta Bartha és Erdélyi, magam viszont a nádudvari és más soros temetőkben tapasztalt jelenségek (rozettás, előkelő sír köznépi temetőben) alapján nagy apparátussal összefoglaltam mindazt, amit László Gy. ötletként felvetett, de részleteiben nem igazolt. A matrilineáris nagycsalád honfoglaláskori létezését, és temetkezésekben való kimutathatóságát aztán Bóna I. megkérdőjelezte, Fodor I. részleteiben is cáfolta. Ujabb adatoktól meggyőzve magam is elvetettem. A szép elméletre végül Bodrogi Tibor borította rá a szemfödelet. Szőke a második csoport férfisírjait a magányos kardos temetkezésekben határozta meg. A második csoport középrétegét szintén nagycsaládi temetőkben kereste, ahol a csüngős veretek szerepelnek a nők síijaiban, pl. Bezdéden, Bodrogszerdahelyen. Az elmondottak miatt Bezdédet az első csoportban is felsorolta. A második csoportot a Megyer és néhány más törzs hagyatékának vélte. Dienes 1964-es recenziójában rámutatott az egyes csoportok közötti viszonylagos különállásra, összességében azonban elfogadta a két alaprétegű műveltség létezését. A törzsi különbség magyarázatában eltér Szőkétől, ekkor még a kabarokénak tulajdonítja az északkelet Magyarországon megfigyelhető tömböt. Rámutatott arra
