Századok – 1993

Közlemények - Mesterházy Károly: A magyar honfoglalás régészetének ötven éve II/270

284 M ESTERHÁZY KÁROLY dolgozatát szentelte a honfoglaláskori társadalom, életmód, művészet, tárgyi hagyaték, hitvilág keleti kapcsolatainak és helyi megnyilvánulásának. Kétségtelen, hogy az oroszországi és ukrajnai leletek felkutatása és bekapcsolása a honfoglalás kor kutatásának vérkeringésébe számos új következtetés levonására adott lehetőséget. A kisebb-nagyobb szovjetunióbeli tanulmányutakról minden kutatónk hozott valamit haza a tarsolyában (Bálint, Dienes, Kovács, Mesterházy), ha mást nem, legalább azt, hogy egy nagy világ, a steppe és erdős sztyepp népeinek milyen közös volt a műveltsége a 9. században. Az 1961-et követő évek nagy változást, elsősorban persze mennyiségi változást, hoztak a honfoglalás kor kutatásában. Egymás után végeztek az Eötvös Loránd Tudományegyetemen a László Gyula tanszékéről és részben vezetése alatt szakdolgozó fiatal kutatók (1962: Kiss A., K. Végh Katalin, 1963: Bakay K„ Mesterházy K„ 1964: Németh P., Melis K, 1966: Bálint Cs., Kovács L., Tomka P.). 1962-ben a szovjet aspiranturáról hazatért Gazdapusztai Gyula újjászervezte a szegedi egyetemen a régészeti oktatást, és ettől kezdve egyre több honfoglalás koros szakember végzett ott is (1972: Kürti В.). 1962-ben jelent meg a hosszú ideig legnagyobb 10-11. századi temetőnek, a halimbainak a feldolgozása. A magyar köznép és helyi szláv lakosság temetőjeként közölt sokszáz sír ma is az érdeklődés homlokterében áll. Elérkezett az eredményeket összegző tanulmány megírásának az ideje is. Az alkalom erre a Szegeden 1963-tól évente megrendezett konferenciák 1964-es előadássorozatán kínálkozott. A nagyszabású előadást Dienes István tartotta. A kezdetektől, azaz a benepusztai lelet előkerülésétől az 1964-es nádudvari temetőfeltárásig követte a leletek sorát (főleg az 1950 utáni ásatásokat), a kutatókat pedig az adatgyűjtő, tipologizáló Jankovich-Hampel-Fettich vonaltól a Nagy Géza-László Gyula és mondhatjuk Dienes-féle szintetizáló irányzatig. A hangsúlyt, ha nem is töretlen gondolatsorral, a társadalom régészeti kutatásának történetére helyezte, ami azt is jelzi, hogy Nagy Géza és László példája erőteljesen befolyásolta szemléletét. Dienes felfogásának kialakításában és formálásában nagy szerepe volt egyéni néprajzi érdeklődésének, László régészeti néprajzi útmutatásának és a Györffy György által kimunkált történeti kereteknek, melyekhez majdnem mindenben csatlakozni tudott. Kivételt talán csak a 10. századi főemberek nomadizálásával, a késői avarok magyarként való meghatározásával, és a nagyszentmiklósi kincs értékelésével tett, ezekkel kapcsolatban külön véleménye volt. Dienes szinte László Gyula honfoglalóinak kutatója maradt. A bashalmi temető feldolgozása teljes mértékben igazolta a bezdédi típusú nagycsaládi temetők létezését. A tárgyak újjáalkotásában is folytatta a László által megkezdett munkát, és a hitvilág kutatásában is sokáig az ő nyomdokain haladt. Sajnos egyetlen ásatását sem közölte le, csupán egyes jelenségeket, kisebb témákat dolgozott ki. A nagy anyagközléseket a hatvanas évek második felétől szerveződő (1966) honfoglaláskori leletek co*pusában szándékozott közzétenni. A honfoglalás-és Árpád-kori leletek és lelőhelyek 25 000-es térképen rögzített, és teljességre törekvő kiadása maximálista célkitűzése azonban többszöri módosítás után is egyre vesztett népszerűségéből. Menet közben mind jobban fogyott a résztvevők lelkesedése, hiszen néha 10-12 különböző lelőhely régészeti anyaga elfért egyetlen táblán, de ennek a követelmények szerinti közlése több időt vett volna igénybe, mint egy