Századok – 1993

Közlemények - Mesterházy Károly: A magyar honfoglalás régészetének ötven éve II/270

274 M ESTERHÁZY KÁROLY A könyv ncgy fejezetre tagolódik, melyek közül a mű gerincét a második fejezet alkotja. A többi három с központi fejezetnek az előkészítését ill. kibontását, árnyalását szolgálja. A második fejezet egy alapvető felismerést tartalmaz: a honfoglaló magyar nép és a társadalom alapegysége a nagycsalád volt. A hon foglaláskori nagycsaládot több temetőben felismeri ill. felismerni véli. Majd arra felismerésre jut, hogy a magyar társadalom „a honfoglaló magyarok államának szerkezete pontosan olyan volt, mint a magyar nagycsalád szerkezete, egyszóval állammá tágult család volt. A családi élet mindennapját és a belső államvezetés munkáját ugyanolyan jellegű erők irányították". (HMNÉ 48). Az első fejezetben egyetlen évszám nélküli „eseménytörténet" után a régész rendelkezésére álló segédtudományokat veszi sorra. Első helyen a történelmet említi, de bővebben ír a nyelvészet nyújtotta segítségről. Két példát mutat be: az egyik a történeti részben említett Szt. László-féle törvények „áldó kut"-ját értelmezi Mészöly Gedeon nyomán, a másik, török eredetű koporsó szavunk jelentésvilágát taglalja. Megállapítja, hogy с szó eredeti láda értelmében nem lehetett a honfoglaló magyarok koporsója, mert ők a 10. században nem temetkeztek koporsóba. Ez természetesen ma már nem áll, hiszen egyetlen fatörzsből készült koporsót találtak nemrégen Budapesten és korábban Nádudvar-Mihályhalmon, az algyői temetőben. E részben figyelmeztet László Gyula arra, hogy a nyelvészet által elemzett szavainknak a régészet adhat értelmet: ilyen többek között nyereg szavunk. A településtörténetet csupán nyelvészeti vonatkozásban említi, majd a néprajzot, embertant, állattant, növénytant, vegytant és alkalmazási lehetőségeiket sorolja fel. Legbővebben a régészet módszereit, lehetőségeit mutatja be példákon. Felhívta a figyelmet a gondos feltárásra, a pontos dokumentálásra, az egyes tárgyak sírban való helyzetének pontos megfigyelésére, rögzítésére. A megfigyelések hiányából fakadóan tartották az íjcsontokat kardmarkolat díszeinek (Ncmcsócsa), a pontos megfigyelések segítettek a megcsonkított temetkezések felismeréséhez (Hcncida). Hangsúlyozta a temetőtérkép elkészítésének fontosságát, és a leletekkel együtt értelmezett temetőtérkép új ismeretek forrássá válását. E kívánalmak ma már közhely számba mennek, dc mégsem annyira, hogy ne találkoznánk rossz feltárásokkal, ahol ismeretlen vastárgyak töredékei sorjáznak a feltárás és restaurálás után. Érdekes azonban, hogy miközben László Gyula a legkitűnőbb grafikusok közé tartozik, ő maga a sírok dokumentálására egy előnyomatott sírrajzot talált ki, melyet az 1970-es évekig használt is a szakma. Ma már minden valamit is magára adó régész lerajzolja, vagy lerajzoltatja a sírokat, még a templom körüli temetők sokrétegű csontvázcsipkéjét is (Helcmba, Dunaújváros, Doboz). Néhány rövid szakaszban összefoglalta, hogy melyek azok az eredmények, amelyeket a magyar régészet a honfoglaláskori emlékek magyarázatával elért. De mindjárt az első pontnál meg kell állnunk, mert féligazság van benne. Mégpedig az, hogy megismertük a honfoglaló magyarság régészeti emlékeit, el tudjuk választani az avarokétól és a szlávokétól is. Szőke béláé az érdem, és 1959-től datálódik, hogy felfedezte a honfoglalók köznépét, mégpedig azokban a temetőkben, melyeket a 40-es években mindenki szlávnak hitt. Amit tehát László Gyula a honfoglalókról mond, azt végeredményben csak az előkelők hagyatékából olvasta ki, és szükségszerűen nem vonatkozik a köznépre is. Menten más értelmet kap a hcncidai temető gazdag