Századok – 1993

Tanulmányok - Pach Zsigmond Pál: A Levante-történetírás fordulata 1879 és 1918 között II/239

258 PACH ZSIGMOND PÁL Szaloniki irányában — bizonyos ingadozásokkal ugyan, de egészében véve továbbra is az Oroszországgal való egyezkedés hagyományos politikájának folytatásával próbálta elérni. De 1903-tól, amikor Obrenovics Sándor szerb király gyilkosság áldozata lett és Karagyorgyevics Péter lépett a trónra, Szerbia kormánya mindinkább a Monarchia ellen fordult és oroszbarát irányt vett. 1908-ban pedig, amikor Aloys von Aehrenthal közös külügyminiszter a Boszniát Szalonikivel összekötő ún. szandzsákvasút tervével állt elő, majd pedig kezdeményezésére csakugyan sor került Bosznia-Hercegovina annektálására, immár vége szakadt a Bécs és Szentpétervár közötti egyezkedés politikájának is. Ugyanakkor az annexió idején Berlintől kapott diplomáciai támogatása fejében Ausztria-Magyarország végleg elkötelezte magát a világméretű konfliktus felé haladó Németországnak. Hiszen ekkorra már kialakult az a nagyhatalmi blokk, amely végső soron a német vetélytárs elleni összefogásra irányult. 1904-ben Anglia és Franciaország lépett ,szívélyes megegyezésre" (entente cordiale), kölcsönösen elismerve Egyiptom angol és Marokkó francia fennhatóságát; 1907-ben pedig Anglia és Oroszország kötött egyezményt, Perzsiát osztva befolyási övezetekre. (Franciaország és Oroszország között már 1892 óta katonai szerződés volt érvényben.)98 S amikorra a Monarchiának Németországhoz fűződő köteléke szorosra zárult, másik szövetségi kapcsolata már nagyon is meglazult. Olaszország, amely 1882-ben Franciaországgal fennálló ellentéte miatt vállalta a német-osztrák partnerséget a Hármasszövetségben, a századforduló körül rendezte viszonyát latin szomszédjával (kölcsönösen elismerték egymás előjogait Marokkóban, illetve Tripoliszban), viszont mindinkább szembekerült Ausztria-Magyarországgal. Ebben, irredenta törekvései mellett, főleg az játszott közre, hogy immár maga is részesedni kívánt a végső balkáni osztozkodásban: a még török uralom alatt álló Albániára aspirált az Adria túlsó partján. 1902-ben megújították ugyan a Hármasszövetséget, de pár hónappal később olyan olasz-francia egyezményt írtak alá, amely valójában Olaszország elszakadásával volt egyértelmű. A következő években már fegyveres konfliktus sem tűnt kizártnak a Monarchia és névleges szövetségese között, főként (a szerb részről is célba vett) Albánia körül, amely utóbb a két Balkán-háború árán (1912-1913) független státust kapott." A jelenkor politikai fejleményei pedig ebben a vonatkozásban is kihatottak a történetírásra: beszüremkedtek az Adria-vidék 14. századi történelméről szóló munkákba is. Dobos Ferenc 1905-ben közzétett értekezésében Nagy Lajos Velence elleni küzdelmeit a maga korának osztrák-magyar-olasz ellentéteivel állította párhuzamba, utalva Olaszország adriai terjeszkedésére és albániai terveire. „Bár a világkereskedelem túlnyomó része ma az óceánokon mozog", ma is a Földközi-tenger „a legrövidebb és legtermészetesebb út a Kelet felé"; a Mediterráneumon belül pedig kulcsfontossággal bír „az Adria uralmának kérdése". „Oly kincs az Adria, melyért mindig érdemes volt s melyért ma is érdemes küzdeni," amikor „Magyarországnak 203 nagy hajója jár az Adrián"- vonta le aktuális következtetését középkori stúdiumaiból.100 S véleményében nem kevesen osztoztak tudós körökben is. 1910-ben Magyar Adria Egyesület alakult azzal a céllal, hogy „az Adriát és magyar partvidékét magyar kutatókkal tanulmányoztatni s feltárni és a hadi és kereskedelmi tengerészetet propagálni" segítse - számolt be róla a mérnök-történész Gonda Béla, aki az 1890-es