Századok – 1993
Tanulmányok - Pach Zsigmond Pál: A Levante-történetírás fordulata 1879 és 1918 között II/239
A LEVANTE-TÖRTÉNETÍRÁS 1879-1918 KÖZÖTT 255 kereskedelem közvetítésében.8 4 Tanártársa a bukaresti egyetemen, Joan Bogdan pedig a havasalföldi fejedelemség és a magyar királyság 15-16. századi viszonyáról bocsátott közre fontos forráskiadványokat 1902-ben és 1905-ben; ezek főként Brassó Kárpátokon túli kereskedelmi kapcsolatainak ismeretéhez járultak hozzá sok adattal.85 Más vonatkozásban is méltánylást érdemelnek a századforduló körüli román, valamint lengyel kutatások. A Levante-kereskedelemnek olyan, a dunainál és erdélyinél északabbra eső útvonalaira adtak kitekintést, amelyek eladdig nem kerültek a történészviták kereszttüzébe, sőt viszonylag kevés szót ejtettek róluk. Azokra a szárazföldi utakra, amelyek a Fekete-tenger északi partjairól, Kaffa és Tana felől vezettek nyugatra: Lengyelországba. Heyd persze főként arra a tengeri útra figyelt, amely Velence és Genova összeköttetését a Dardanellákon és Boszporuszon át biztosította pontuszi kolóniáival (s útközben Perával, a genovaiak Konstantinápoly melletti fontos telepével). De azért azt is megemlítette, hogy a velencei szenátus már 1343-ban szárazföldi úton, nevezetesen Lembergen (Ciutat de Leo) át küldött futárokat Tanába; s ezt a menetirányt később — ha a tengerszorosokon való áthajózás politikai vagy katonai okokból bizonytalanná vált — a genovaiak is igénybe vették Kaffa felé: futárszolgálatra, hivatalnokok és zsoldosok kiutaztatására. Sőt — mutatott rá a német tudós — kereskedelmi forgalom is zajlott ezen az úton; hiszen a nürnbergi üzletember Ulman Stromer 1360 és 1407 között vezetett feljegyzéseiben azt is érdemesnek tartotta feltüntetni, hogyan számítható át a keleti fűszerek Tanában használatos mértékegysége (kantar) a Lembergben (Leynburk) és Nürnbergben szokásos mértékre.86 Éppen ennek a Lembergbe s onnan tovább nyugatra vezető szárazföldi útnak az áruforgalma rajzolódott ki most már határozottabb kontúrokkal a 20. század eleji lengyel és román publikációkból. Krakkó középkori kereskedelméről 1902-ben megjelent könyvében a lengyel Stanislav Kutrzeba megállapította, hogy Kaffa és Lemberg (Lwów) között rendszeres kereskedelmi kapcsolatok fejlődtek ki: kaffai és genovai kalmárok a „tatár úton" (strada Tartara) — a kipcsaki tatárok uralta földeken át — fűszert, főleg borsot és gyömbért, selymet és más keleti cikkeket vittek Lembergbe; innen kerültek az értékes áruk a krakkói piacra és nyugatabbra. A 14. század második felétől kezdve pedig — Krakkó és Lemberg heves kereskedelmi versengése közepette — egy másik, délebbre eső utánpótlási vonal is megnyílt Lengyelországból a Fekete-tenger felé: Moldván keresztül. Ez az út Lembergből Halicson át a moldvai Suczawába (Suceava) vezetett, s innen Bialogrodba vitt - ami nem más, mint a Iorga által tanulmányozott Dnyeszter-torkolati Moncastro, románul Cetatea Alba (Fehérvár) szláv (lengyel) elnevezése. (Török nevén: Akkerman.)87 A „moldvai út" (via Walachiensis) áruforgalmának, Moncastro és a Duna-torkolati Chilia piacainak növekvő jelentőségét állította azután fejtegetéseinek középpontjába a bukovinai Csernovicban (Czernowitz, Cernau^i) élő román historikus, J. Nistor, aki az eddigi kutatásokat számba véve és kiegészítve, 1911-ben összefoglaló munkát tett közzé a moldvai fejedelemség 14-16. századi külkereskedelmi viszonyairól. Felvázolva Moldva kapcsolatait Lengyelországgal, Erdéllyel és más országokkal, művének mintegy tetőpontjaként éppen arról értekezett, milyen szerepet töltött be
