Századok – 1993
Tanulmányok - Pach Zsigmond Pál: A Levante-történetírás fordulata 1879 és 1918 között II/239
254 PACH ZSIGMOND PÁL „feladatát abban látta, hogy a múlt ismeretéből fegyvert kovácsoljon a jelen harcaihoz. Tehát...a múltból különösen azt igyekezett kiemelni, ami a korábbi nagyságról szólt, s ezért szívesen és kritikátlanul vette át azt az állítást is, hogy egykor a szászok közvetítették a kereskedelmet az Oriens és az Okcidens között". S ha a szászok hajdani virágzó Levante-kereskedelmének színestollú felidézője, Friedrich Hann 1848-ban még éppen abban bízott, hogy „Erdély a maga jogát a kelet felé áramló világkereskedelemben... a jelenben is... egyre inkább érvényesíteni fogja,"75 akkor Jickeli immár rezignáltán búcsúzott mind a múlt e „kedves ábrándjaitól", mind a „derűs jövőbe tekintés" hasonló illúzióitól: „a szász kereskedőnek végérvényesen fel kell adnia azt a reményét, hogy a nemzetközi távolsági kereskedelemben valaha is újból szerepet játsszék." Szerényebb lehetőségekkel élve kell arra törekednie, hogy régi stílusú kalmárból kapitalista üzletemberré váljék.7 6 A romantikus-nacionalista történetírás politikai célzatáról és az „erdélyi tétel" addigi forrásbázisának kétes voltáról meggyőzően szóló Jickeli azonban maga sem sorolhatta legjobb szakmai erényei közé a középkori források elemzését.7 7 Nagy Lajosnak a „tengeri áruk" bőségét és a szász kereskedők dalmáciai utazásait szorgalmazó egyik oklevelére hivatkozva, szintén arra a megállapításra jutott, hogy az erdélyiek „a keleti árukat és fűszereket legnagyobbrészt Velencében és Zárában, részben pedig Budán szerezték be".7 8 Noha, Borcsiczkyhoz hasonlóan, már az Urkundenbuch zur Geschichte der Deutschen in Siebenbürgen első három kötetét is használhatta — az erdélyi szász tudományosság e nagyértékű kiadványsorozata 1892-ben indult —, elkerülték a figyelmét azok az oklevélszövegek, amelyek (mint másutt kimutattuk)79 ellene szólnak a fenti megállapításnak. Mindamellett Jickeli — Meltzltől eltérően — az erdélyi közvetítés lehetőségét nem zárta ki teljesen, hanem a dunai útvonallal együtt, Jastrow nyomán, a középkori Levante-kereskedelem „mellékerecskéjének" (Nebenäderchen) minősítette.80 De a századforduló körüli magyar és erdélyi szász történetírásnál nagyobb hozadéka volt témánk szempontjából az egyidejű román történetkutatásnak. Az 1856-i párizsi békekonferencián résztvevő hatalmak újabb döntése nyomán 1859-ben Románia néven egyesült dunai fejedelemségek historikusait éppen államuk földrajzi és politikai helyzete predesztinálta arra, hogy az Al-Duna-vidék és Fekete-tengermellék kereskedelem-történetének kérdéseit további vizsgálat alá vonják. Hiszen Wilhelm Heyd — aki részletesen tanulmányozta és maradandó érvénnyel határozta meg a Fekete-tenger északi partvidékén létesült itáliai kolóniák, kivált a genovaiak legfontosabb támaszpontja: a Krím-félszigeti Kaffa (Theodosia, Feodoszija) és a velenceiek nevezetes piachelye: a Don-torkolati Tana (Azov, Azak) alapításának körülményeit (1266 körül, illetve 1332-ben) és szerepét a levantei kereskedelemben81 — csak röviden utalt a Pontusz nyugati, Moldvára néző partvidékének telepeire.8 2 A nagyívű tudományos (és politikusi) pályára hivatott román történész, Nicolae Iorga figyelme immár éppen ezek felé fordult.8 3 1899-ben jelent meg az a könyve, amely a Duna deltájának északi ágánál fekvő Chilia (Kilia, korábban Licostomo) és a Dnyeszter-torkolati Moncastro (korábban Mauro Castro, román nevén Cetatea Albá) kialakulását vizsgálta, és az 1370-es évektől kezdődően mutatta ki a genovai telepesek jelenlétét e fekete-tengeri kikötőkben, amelyek a 15. században huzamos ideig a moldvai fejedelemség fennhatósága alatt álltak és részt vettek a levantei
