Századok – 1993
Tanulmányok - Pach Zsigmond Pál: A Levante-történetírás fordulata 1879 és 1918 között II/239
A LEVANTE-TÖRTÉNETÍRÁS 1879-1918 KÖZÖTT 245 Milyen oklevelekről esett itt szó? Már Csánki Dezső is kiemelte, hogy Lajos király a levantei áruk (res maritimae) behozatalát „határozottan protegálta..., melyekben, mint annyiszor kimondá, bővelkednie kell az országnak... Szabadalmakat osztogatott alattvalóinak az Adriával való kereskedésre", éppen ilyen célból. így azután — szólt Csánki értelmezése ezekről, a „tengeri áruk" bőségét szorgalmazó oklevelekről — „az Adriával való kereskedés lassanként csaknem egészen a magyarországi (szebeni, brassói, pozsonyi stb.) kereskedők kezébe ment át."32 Véleményének kialakításához bizonyára hozzájárult az a megjegyzés is, amelyet az egyik ilyen oklevél (a brassóiaknak 1370-ben adott szabadalom) ismertetéséhez Wenzel Gusztáv már korábban hozzáfűzött: „Látjuk ebből, hogy a dalmát tengeri kereskedés Nagy Lajos alatt egész Brassóig, Erdély délkeleti végpontjáig elágazott."33 Ezen oklevelek egyikét-másikát — a szász városoknak kedvezményt adókat — hívta tanúságtételre Meltzl is. „Lajos királynak 1367. és 1370-ben kelt két okmánya — írta — arra nézve is nyújt felvilágosítást: honnan szerezték be a szászok a borsot és egyéb délszaki fűszereket... A fenti okmányokból kitűnik, hogy a szászok által leginkább felkeresett kereskedelmi piacok között Bécs mellett kétségtelenül Zára városa szerepelt. Hiszen az 1367-ben kelt királyi parancs elsősorban azon kereskedelmi utazások védelmére van szánva, amelynek célpontja Zára volt... Zára városából a szászok csakis keleti és velencei származású árukat hozhattak Magyarországba. S hogy minden kétely eloszlattassék, összefüggésben a zárai utazásokkal, ráutal Lajos király az 1370-ben kiadott okmányban a „tengerentúli" és „idegen" árukra, amelyekkel a szászok a birodalmat ellátják (...regnum nostrum rebus et bonis maritimis atque extraneis locupletetur...); egy további bizonyíték, ha ugyan erre még szükség van, azon állítás tarthatatlanságára nézve, hogy az akkori idők keleti kereskedelme Erdélynek és Magyarországnak vette volna útját."34 Jegyezzünk meg Csánki és Meltzl forrásértelmezéséről itt csak annyit, hogy a szóban forgó oklevelek egy része nem kerülte el Salamon Ferenc figyelmét sem. De ő korántsem vont le belőlük hasonló következtetést, hanem az „erdélyi tétel" keretei közé helyezte ezeket a forrásadatokat. Adria-politikája mellett — írta Budapest történetének szerzője — „nagy gondot fordított Lajos a keleti kereskedésre is, mint a Szebennek és Brassónak adott kiváltságok tanúsítják. Ezek a városok pedig a Fekete-tenger közlekedési vonalát jelölik. Lajos intézkedése rájok nézve abban állt, hogy megkönnyítette számukra az Adriai-tengerrel való szárazi közlekedést...Budán...keresztül."3 5 Hogy a „Duna-tézis" Heyd és Jastrow által kifejtett cáfolata teljesnek mondható-e; hogy Csánkinak és Meltzlnek az „erdélyi tételt" megdönteni, a „dalmát teóriát" bizonyítani szánt forrásértelmezése tudományosan helytálló-e, avagy sem -más alkalommal tesszük vizsgálat tárgyává.3 6 De e helyütt sem mulaszthatjuk el feltenni azt a kérdést: vajon voltak-e az 1879-1880-nal kezdődő historiográfiai fordulatnak a szaktudományon kívül eső tényezői is? Az új történetírói álláspontok létrejöttében vajon közrejátszottak-e olyan típusú aktuális gazdasági és politikai mo-
