Századok – 1993

Tanulmányok - Pach Zsigmond Pál: A Levante-történetírás fordulata 1879 és 1918 között II/239

A LEVANTE-TÖRTÉNETÍRÁS 1879-1918 KÖZÖTT 241 nagyobb szerepet a keleti cikkek német földön való elterjesztésében, és csak különösen kedvező konjunktúrák idején nyomulhattak fel ezek az áruk Konstantinápolyból Magyarországon át".7

Ugyanilyen kritikusan foglalt állást annak az 1438. évi adatnak a hüllmanni értelmezéséhez, amely a boroszlóiak budai borsvásárlásáról szólt:8

„Magyarországot [a 13. század közepétől] velenceiek és ragúzaiak látták el fűszerekkel, s ha ettől kezdve megtörtént, hogy bécsi, prágai vagy éppen boroszlói polgárok... fűszereket szereztek be Magyarországon, akkor ez semmiféle visszakövetkeztetést sem enged meg egy Magyarország és Konstantinápoly közötti kontinentális kereskedelmi összeköttetésre."9 Bővebb formában ismételte meg tehát a „Duna-tézist" elutasító véleményét: „Oklevelek alapján figyelemmel kísérhetjük ugyan, hogy a regensburgiak már a 12. században hosszú szakaszon behajózták a Dunát, látogatták a felső-ausztriai Enns városának vásárait, több vámhelyet érintettek Enns és Bécs között, kereskedés céljából Bécsben hosszasan időztek, és onnan tovább hatoltak Magyarországra." Velük és mellettük más délnémet kereskedők is használták a dunai útvonalat. „Ám a legtávolabbi ország, ahová nyomon követhetjük őket, Magyarország." Sőt a bécsiek, akik a 13. század eleje óta a maguk számára akarták fenntartani a forgalmat Magyarországgal, „még ők sem folytatták kereskedelmi utazásaikat innen tovább Szerbia, Bulgária, Bizánc felé; legalábbis ennek a leghalványabb nyoma sincs a forrásokban. A Dunán leereszkedő német kereskedők tehát nem hozhattak magukkal értékes keleti árukat ... Konstantinápolyból. Éppily kevéssé mutatható ki, hogy... netán a bolgárok vagy a magyarok játszottak volna kereskedelmi közvetítő szerepet Konstantinápoly és a Közép-Duna vidéke között". Eszerint „annak a szokásos feltevésnek, hogy a keleti fűszerek a 13. század elejéig Konstantinápolyból indulva a Dunán jutottak Németországba, és csak Konstantinápolynak a latinok által történt hódoltatása óta vált Itália a fűszerek beszerzési forrásává Németország számára, bizony vajmi kevés alapja van." Sőt kritikai elemzésébe Heyd immár a cseh-osztrák Constantin Joseph Jireéek által nemrég részletesen leírt régi balkáni hadiút10

kereskedelmi használhatósága iránti kételyeit is belefoglalta: „nagyon kevéssé vették figyelembe őzzel kapcsolatban, hogy a görög birodalom és Magyarország között fekvő országok állapotai még a 12. században is milyen barátságtalanok-békétlenek voltak; keresztes seregek átvághatták magukat rajtuk, de rendszeres karavánkereskedelem aligha fejlődhetett ki ezeken a területeken."1

1 S ahogy annak idején Hüllmann argumentációja, úgy most Heyd ellenérvelése tört hamarosan utat magának a tudományos közvéleményben. Hatása érződött már a modern gazdaságtörténet-írás egy más műfajú alapmunkáján: Karl Theodor von Inama-Sternegg háromkötetes német gazdaságtörténetén (1879, 1891, 1901),12

valamint a geográfus Wilhelm Goetz (Götz) nagyszabású történeti-földrajzi összefoglalásán (1888). Különösen az utóbbi képviselte azt a nézetet, hogy Velence bizánci összeköttetései révén „korai időktől kezdve... biztosítani tudta magának az indiai és belső-ázsiai áruk közvetítését Közép-Európa felé"; ezért a német városok aligha voltak más utánpótlási forrásra utalva.13

S ha már Heyd is hangsúlyozta a Velencében létesített Fondaco dei Tedeschi — a német kereskedők szálló- és vásárháza — nagy jelentőségét az Itália és Németország közötti áruforgalom közvetítése szempontjából,14

néhány évvel később (1887) Henry Simonsfeld közzétette a Fondaco-xó\ szóló monográfiáját és okmánytárát, amely speciális megvilágításba helyezte a levan-