Századok – 1993
Tanulmányok - Pach Zsigmond Pál: A Levante-történetírás fordulata 1879 és 1918 között II/239
242 PACH ZSIGMOND PÁL tei áruk útját Velencéből a német városok egész sorába, főként Regensburgba, Augsburgba és Nürnbergbe, valamint Bécsbe. (Igaz, az első oklevél, amely a Fonticum Theutonicorum-ot közvetlenül megnevezte, 1228-ból maradt fenn; így Simonsfeld csak kevés tájékoztatást tudott nyújtani a velencei-német kereskedelem korábbi múltjáról.)15 A századfordulón pedig újabb fundamentális munka jelent meg a témakörben: Aloys Schulte tollából, aki a Velencén kívüli olasz-német áruforgalomra összpontosította figyelmét. (Igaz, Schulte is csak a Szent Gotthárd-hágónak az 1220-as években történt megnyitása után, különösen pedig Pisa, majd a champagne-i vásárok lehanyatlását követő időszakban, vagyis a 13. század végétől, a 14. század elejétől fogva tudott részletesen szólni a Genovából Milánón és Comón át főként Konstanz és Basel felé, s innen a Felső- és Közép-Rajna vidékére irányuló forgalomról, és ennek terjedelme szerinte is alatta maradt annak az árumennyiségnek, amely Velencéből került a német és osztrák városokba, nagyrészt a Brenner-hágón át és a semmeringi útvonalon.)16 Mindezzel gazdag tényanyag vált ismertté a német fogyasztópiac keleti cikkekkel való ellátásáról - persze főleg arra az időszakra nézve, amelyet Heyd már a középkori Levante-kereskedelem második periódusának, virágkorának nevezett.1 7 Heydtől bizonyára függetlenül és más téma kapcsán jutott lényegében hasonló megállapításhoz: a Konstantinápolyból hazánkon át Németország felé menő kora középkori áruforgalom kétségbe vonásához Karl Wilhelm Nitzsch a német nép középkori történetéről írt munkájának második kötetében, amelyet 1883-ban adtak ki hagyatékából. A szerző arra figyelmeztetett, hogy „az Ottóknak az Alpesektől északra fekvő birodalma a Kelet és Nyugat áruit kicserélő utak között, tőlük félreesve feküdt", sőt „a nagy kereskedelmi utak még a 11-12. században is inkább megkerülték, mint érintették Németországot".18 Nagyra értékelve Nitzsch megfigyelését — „mint az egyetlen német historikusét, aki ezt a feltűnő tényt eddig tudomásul vette" — bocsátotta közre 1887-ben tanítványa, a történész-közgazdász Ignaz Jastrow a világkereskedelmi utak történelmi fejlődésén végigtekintő értekezését, amely Heyd munkája mellett szintén hozzájárult a tudományos közfelfogás megváltozásához.1 9 Jastrow abból a tényből indult ki (mint Salamon Ferenc és Aloys Schulte is), hogy a középkor korai századaiban „Kelet és Nyugat árucseréje... Konstantinápoly közvetítésével történt. Európa számára ez az emporium volt Ázsia áruinak lerakata és beszerzési forrása." Igen ám, de a 9-12. századi Európán a távolsági áruforgalom „nem átlós irányban haladt" keletről nyugatnak (ahogy Salamon és részben Schulte is gondolta), „hanem egy négyszög négy oldala mentén, ... amelynek sarkait Konstantinápoly, az Ibér-félsziget, Anglia és Skandinávia alkották". így a Boszporusz mellől nem egy, hanem két fő kereskedelmi út indult: az egyik, a már az ókorban használt régi útvonal, amely a Földközi-tengeren Itália, Franciaország, Spanyolország felé vezetett; a másik, az új amely a Fekete-tenger mellékén a Dnyeszter, a Dnyeper és a Don torkolatához vitt, s innen oroszországi folyami és szárazföldi utak csatlakozásával a Balti-tenger és Skandinávia felé tartott. „így állt elő olyan helyzet, hogy éppen azt az országot, amely Európa szívében fekszik — Németországot —, a világkereskedelem az egész korszakon át sokkal kevésbé érintette, mint más országokat."20 De azért Németország sem rekedt ki teljesen a Konstantinápolyból jövő forgalomból - tette hozzá Jastrow. Nem zárta ki azt a feltevést (amit Heyd elvetett2 1 ), hogy regensburgi kalmárok, a Dunán lefelé hajózva, „Magyarország belsejében"
