Századok – 1993
Tanulmányok - Pach Zsigmond Pál: A Levante-történetírás fordulata 1879 és 1918 között II/239
240 PACH ZSIGMOND PÁL a szász szerző a német közgazdász Gustav Gülichre és a bajornak állt egykori nagyosztrák historikusra, Joseph Hormayrra utalt, akik viszont maguk is Hüllmannra támaszkodtak ebben a vonatkozásban. Hormayrt, Hannt, Horváthot szakirodalmi forrásaik mellett saját koruk politikai viszonyai befolyásolták. Egyaránt úgy vélekedtek, hogy a török birodalom öszszeomlása és a Kelet küszöbönálló átalakulása után az „ázsiai-európai világkereskedelem" újból inkább szárazföldön, mint tengeren fog lebonyolódni - feltehetőleg úgy, ahogy a középkorban, Konstantinápoly török hódoltatása és a Jóremény-fok portugál körülhajózása előtt történt. Ebben az újjáéledni remélt világforgalomban a német, az erdélyi szász, illetve a magyar kereskedelem minél jelentősebb szerepre való igényét akarták alátámasztani, a históriai előzmények és jogok erejével. A keleti kérdés aktuális fejleményei és küátásai ebben az irányban hatottak a keleti kereskedelem középkori menetéről szóló nézetek alakulására egészen az 1870-es évek végéig, amikor fordulat kezdődött a Levante-történetírásban. Ennek a fordulatnak a szakmai tartalmát és történelmi körülményeit vizsgáljuk az alantiakban.2 Ha Salamon Ferenc még 1885-ben is síkra szállt a keleti cikkeknek az erdélyi szász városokon át Konstantinápolyból való középkori közvetítése mellett, és ennek a felfogásnak a dunai Levante-forgalom hüllmanni koncepciójához illesztett változatát fejtette ki3 - néhány évvel korábban föllépett már az e nézetektől való elfordulás, sőt szembefordulás álláspontja a történetírásban. A fordulatot a nemzetközi tudományosságban a német Wilhelm Heydnek a középkori Levante-kereskedelemről szóló nagy műve (1879) hozta, amely pár év múlva francia fordításban is megielent, és mindmáig alapmunkául szolgál a téma tanulmányozásához.4 „Kereskedelem-történeti művekben gyakran olvashatjuk — írta Heyd a középkori Európa levantei kapcsolatainak a népvándorlástól a kereszteshadjáratokig tartó „első periódusáról" —, hogy Németország a keresztesháborúk előtt, amikor Itáliával még nem volt olyan élénk a forgalma, a levantei árukhoz a Dunán át jutott. Ez az állítás nem tartható. Ebben az egész korszakban legfeljebb néhány évtizedet tudnék megjelölni, amikor Magyarország állapotai egy ilyen tranzit-kereskedelmet lehetővé tettek... De semmiképpen sem kerülhetett sor arra, hogy ezt az útvonalat a levantei kereskedelem céljára tartósan használják" - szögezte le elutasító álláspontját.5 Műve második kötetének függelékében pedig, a keleti áruk fogyasztópiacait külön is számba véve, Hüllmann elméletének okleveles argumentumait is mérlegre tette. Elsősorban az alsó-ausztriai Stein városának 12. század végi és 13. század eleji vámtarifáit, amelyek a Dunán Bécs fölött elvámolt áruk sorában kétségtelenül ázsiai eredetű cikkeket — borsot, szerecsendiót, szegfűszeget, gyömbért — is feltüntettek.6 „Nem vonom kétségbe ezt a tényt, de ... sehol sem látok utalást arra, hogy ezek a Steinen áthaladó áruk a Dunán felfelé érkeztek volna. Éppúgy származhattak Velencéből is, és kerülhettek a Dunán lefelé szállítva az ausztriai forgalomba, például a regensburgiak révén, akik között itáliai kereskedők már korán megjelentek, s akik maguk is korán vállalkoztak velencei kereskedelmi utakra"- hangzott Heyd ellenvetése. S hozzáfűzte: „Bizony már a 13. század előtt is joggal tulajdoníthatunk az itáliaiaknak
