Századok – 1993
Tanulmányok - Niederhauser Emil: A cseh történetírás történetéből II/201
212 NIEDERHAUSER EMIL urbáriumát, 1909-ben a novohradi uradalom 1390-91-es elszámolásait. De nem ragadt meg az agrártörténetnél. 1906-ban az 1306-is királyválasztás történetét tárgyalta. 1904-14 közt 4 kötetben adta ki a tridenti zsinat IV. Pius alatti iratait, ebből a témából írta habilitációs munkáját (IV. Pius. Pápasága előtt és pápasága kezdetén, 1900). A világháború alatt II. Ottokárról és II. Vencel koráról írt több tanulmányt. Ottokár egy 1249-es, cseh formuláskönyvben fennmaradt okleveléről bebizonyította, hogy hamisítvány, valószínűleg V. István magyar király valamelyik oklevele szolgált a hamisítás alapjául. Csak úgy mellékesen azt is megjegyezte, milyen fontosak a magyar királyi oklevelek arengái a magyar politikai történet megismeréséhez. Ezekből a tanulmányokból nőtt ki a két kötetes Két könyv s cseh történetről. I. Az utolsó Píemyslek és örökségük (1917) és II. A Luxemburgok kezdetei (1919). Ez a munka középkori tárgyú kutatásainak csúcspontja, a módszer szempontjából is, a források részletes kritikáját össze tudta egyeztetni széles általánosításokkal, a társadalmi emelkedést, a félszabad jobbágyság és a rendek kialakulását az ezüstbányászat fellendülésével kapcsolta össze. Igaz, mint J. B. Nóvák bírálata mondta, túlbecsülte a pénz szerepét, az újkori gazdasági racionalizmus és a kapitalizmus kezdeteit már erre a korra vetítette vissza. Eredményeit később kibővítve 4 kötetben tette közzé, amikor megbízták a nagyon sok kötetre tervezett Cseh történelem Novotny által írt köteteinek a folytatásával. 1935-től jelent meg A Píemyslek alkonya és örökségük, Az idegen király (1939, ez Luxemburgi János), a további két kötet már csak halála után, IV. Károly. Atya és fiú 1333-1346 (1946) és A császári koronáért 1346-1355 (1949). Ez a legutolsó kötet már nem ragaszkodott a Novotny által inaugurált aprólékos forráselemző módszerhez. A legújabb kor iránti érdeklődése nem újkeletű, már 1909-ben írt egy munkát A modern imperializmus történeti előfeltételei címen. 1918 után a diplomaták képzését szolgáló tanfolyam számára tankönyveket akart írni, de végül messze meghaladta ezt a szintet, és egy kötet helyett kilencet írt, Európa története 1822-1870 (3 kötet, 1922-23) és A világpolitika 1871-1914 (6 kötet, 1924-31). Az eredeti célnak megfelelően persze a diplomáciatörténet tette ki a kötetnek gerincét, és nem levéltári forrásokat használt, hanem csak kiadott iratokat meg a szakirodalmat (de azt mesterien), nem csupán a nyugati hatalmakat vizsgálta, és kitért a közgazdasági és politikai elméletek történetére, sőt a lehetőségek keretei közt a mentalitás fejlődésére is. És az ilyen nagy összefoglalások mellett volt ideje arra is, hogy kora eseményeire is reagáljon, újságcikkekben meg más formában, bírálta a bolsevikokat, mert — úgymond — értelmiségellenesek. Azonnal reagált a trianoni béke megkötése előtt kiadott magyar munkákra, sietett kijelenteni, hogy a magyarok a szellemiek terén mindig hazugságokkal küzdöttek. Egyetemi előadásainak az anyagából tette közzé A történetírás. Fejlődése a nyugati művelődés régiójában a középkorban és az újkorban (1933), ebben az angol, francia és német történetírás fejlődését tárgyalta, meg a felfogása szerint a nyugathoz tartozó cseh történetírásét, zömmel igen jól sikerült egyéni portrék formájában, de korszakonkint rövid áttekintésekkel is. A régebbi korokra nagyobb gondot fordított, a 19. századra vonatkozólag már inkább csak témákat tárgyalt. Egyetemes történeti munkássága miatt bízták meg 1936-ban egy nagy világtörténeti szintézis szerkesztésével, Az emberiség története az őskortól az újkorig. A
