Századok – 1993

Tanulmányok - Niederhauser Emil: A cseh történetírás történetéből II/201

204 NIEDERHAUSER EMIL lyett, hogy a széles közönséghez, a társadalomhoz fordulna. Akkorra már a problémát többen megérezték. A történetírásnak többet is kellene mondania, megint csak a nemzet számára, mint a történeti valóságot. Valami magasabb értelmet is kell belőle kiszűrni. Ezzel kapcsolatban kell megemlíteni Tomás Garrigue Masaryk (1850-1937) nevét, a prágai cseh egyetem filozófia-professzoráét. Nem mintha szakmabeli munkákat írt volna, de néhány tanulmányával éppen ezt a kérdést vetette fel, s nagyobb vitát is indított ezzel a cseh történelem értelméről, amely még a két világháború közt is újabb hullámokat vert. A maga helyén még szó lesz róla. Most azonban térjünk vissza a történészekhez, elsősorban ahhoz, aki a maga személyiségével, példájával, tanítványaira tett hatásával a századforduló történetírásának valóban vezetője volt, hatása évtizedekig elgyűrűzött, tanítványainak a tanítványai révén is. Jaroslav Göll (1846-1929) sokoldalú egyéniség volt, egyik tanítványa Rotterdami Erasmushoz hasonlította. Ifjú korában verseket is írt, ezeket ki is adta; fordított németből, saját verseit meg maga ültette át németbe. Művészettörténész szeretett volna lenni, de ilyen szak nem létezett, amikor az egyetemre került, így lett történész, érdeklődése sokszínűségét viszont megtartotta, Prága és Bécs hangversenytermeit is sűrűn látogatta. A filozófiát is jól ismerte, habilitációs munkáját majdnem ebből a tárgyból írta. Történelem-földrajz szakra iratkozott be, történelemből Tomek és a csehországi német huszita-kutató, Constantin Höfler tanítványa volt, az utóbbit szakmai szempontból többre is becsülte Tomeknál. Az egyetem elvégzése után 1871-72-ben Göttingában Waitz szemináriumára járt, azután egy évig az amerikai történész, Bancroft titkára volt, aki éppen ekkor Berlinben volt követ, segített neki tudományos anyaggyűjtésében. Utána még Hollandiában és Angliában egészítette ki ismereteit. 1875-ben habilitált egyetemes történetből, 1880-ban rendkívüli tanár lett ebből a tárgyból, 1885-ben pedig a cseh egyetemen az egyetemes történet rendes tanára. Hallgatói lelkesedéssel emlékeztek arra, milyen ragyogó előadásokat tartott a császárkori Rómáról, holott kutatásaiban ezt és általában az ókort sohasem érintette. A századfordulóra már elismert szakember volt, 1905-ben az urak házának, a birodalmi tanács felsőházának a tagjává nevezték ki. Idő előtt, 1910-ben már nyugdíjba ment, hogy helyet adjon a fiataloknak. Egyike volt a keveseknek, akik a történetírás elméleti kérdéseit is érintették. 1888-89-ben Masaryk folyóiratában, az Atheneumben írt tanulmánysorozatot Történelem és történetírás címen. A pozitivista felfogás jegyében a történeti tény megismerését tartotta elsőrendűnek, bár elismerte, hogy a történész és a tény közt ott áll a forrás, a dokumentum, amely nemcsak lehetővé teszi, de meg is nehezíti a tény megismerését. A tényeket genetikai kapcsolatban kell elrendezni, ez a történetíró dolga. Elutasította azt, hogy a történetírásnak természettudományos jellegű törvényeket kellene feltárnia. A múlt sokrétű voltát kell megmutatnia. A történész kérdése, mi volt? és miért? Az ezen túlmenő értékelést, moralizálást már nem tartotta fontosnak. És mindig tiltakozott a politika befolyása ellen. Ha úgy tetszik, a századfordulón ez a végeredményben pozitivista állásfoglalás már nem is volt korszerű. Göll azonban egyrészt éppen a századforduló új kérdésfeltevéseit sem utasította el, és tanítványait sem nevelte egyoldalúan, hogy csak az ő történetfelfogását fogadhassák el.