Századok – 1993

Folyóiratszemle - Vita az amerikai történelem „egyediségéről” és a transznacionális történetírásról I/192

FOLYÓIRATSZEMLE 193 elsősorban Daniel J. Boorstint, Louis Hartzot és David Pottert bírálja, de C. Vann Woodwardot is elmarasztalja ezen a téren. Az egyre inkább specializálódó történetírás megkérdőjelezte e nézetét, de mivel nem tudott ezidáig megfelelő alternatívát kínálni, az amerikai történészek többsége még mindig ebben a ,.meghaladott" szellemben hja, tudatosan vagy öntudatlanul, műveit lyrell szerint. A helyzetet bonyolítja, hogy a fragmentalizálódott történetírás egyes modern ágai, mint például a munkásmozgalomtörténet és a nőkről szóló munkák megerősíteni látszanak Alexis de Tbcqueville megállapítását: Amerika különbözik Európától. Az „Amerika más"-nézet ellenzői között a fenti listához hasonló „nagy" neveket tartalmazó csoportot találhatunk: az id. Arthur Schlesinger a népek egymásrautaltságát emelte ki (Paths to the Present, New York, 1949,), míg Carl Degler„nemzeti különbözőségekről" beszélt „egyediség" vagy „kivételesség" helyett („In Pursuit of an American History", AHR, 92. February 1987). Tyrrell leszögezi: senki sem vonja kétségbe a nacionalizmus és a nemzetállamok fontosságát a modern világban, azonban felfogása szerint a történelem nem egy dobozokban elhelyezett adattömeg, amelyből a „nemzet feliratot viselő a legkönnyebben hozzáférhető" a történelem egy meghatározott tudásanyag által létrehozott entitás, így a kérdés gyökere nem az amerikai történelem tényeiben rejtőzik, hanem a történészek képzésében és felfogásában. Az „egyediség"-elve logikai ellentmondást tartalmaz: az Egyesült Államok története csak annyiban lehet kivételes, amennyiben olyan országok történetével hasonlítjuk össze azt, amelyek megfelelnek a történelmi fejlődés „szabályos" menetének. Az amerikaiak számára nyilvánvalóan Európa történelme szolgált összehasonlítási alapként, mely szemlélet fő hibája amellett, hogy figyelmen kívül hagyja a Föld többi kontinensén lezajlott folyamatokat, az, hogy egyáltalán nem beszélhetünk „Európa" történelméről mint egységes történelemről. A komparativisták másik alapvető hibája az, folytatja Tereli, hogy adottnak veszik a nemzeti kereteket és figyelmen kívül hagyják a nagyobb, főleg gazdasági egységeket; a viszonyítási alapjuk pedig szinte minden esetben az Egyesült Államok. A végeredmény: az amerikai „egyediség" hangsúlyozása újfent A komparatisztikában az utóbbi időben tért hódított a témák szerinti tárgyalásmód; a szerző szerint az amerikai történetírók itt sem kerülték el a hagyományosnak nevezhető hibát: a témaköröket elsősorban az amerikai történelemben fontosnak vélt mozzanatok alapján választották: Így a „frontier", a rabszolgaság és a bevándorlás uralják az ebben a felfogásban írt szakmunkákat A javasolt megoldások "tyrrell szerint a következők: (1) a francia Annales-isk.o\à (F. Braudel, E. Le Roy Ladurie, March Bloch, stb.) felfedezéseire és módszerére építve regionális elemzéseket kéne írni, melyekben a nemzeti határok másodlagos szerepet játszhatnak csak a nagyobb gazdasági egységekkel szemben. Igaz, történtek ebben az irányban próbálkozások: a gyarmati korról író amerikai történészek jelentős demográfiai és a kor „mentalitását" kutató műveket hoztak létre, az Egyesült Államok szorosan vett történetét kutatók azonban adósok maradtak ezen a téren jelen pillanatig. Meg kell ugyanakkor említeni, hogy az anyagi környezet hatását két — talán érdemükön alul becsült — amerikai történész már részben elvégezte. A század 20-as és 30-as éveiben Walter Prescott Webb az amerikai középnyugati környezet és éghajlat civilizáció-alakító hatását írta le (The Great Plains, 1931), majd pedig tézisét térben és időben kiteijesztette a nyugat felé mozgó globális „frontierről" Irt művében (The Great Frontier, 1952). A specialisták hamarosan ízekre szedték könyvét számos tévedés és hibás adat kimutatásával, de a hasonlóan világméretekben gondolkodó A. J. Toynbee meleg szavakkal üdvözölte Webb tézisét. A másik amerikai történész, aki hasonlóan vonalakban gondolkodott, Herbert Eugene Bolton volt, aki a spanyol-amerikai határvidék kölcsönhatását vizsgálta, majd pedig az egész nyugati félteke tanulmányozását ajánlotta az Egyesült Államok történetének keretéül. Tyrrell véleménye szerint Webb és Bolton rossz kritikai fogadtatását főleg az idézte elő, hogy az amerikai történészek döntő többsége a nemzeti történelmi tradícióknak a modern világra tett hatására koncentrált. A gyarmati időszak történelmét elsősorban mint a későbbi amerikai ,.nagyság" bölcsőjét vizsgálták: például Kenneth Lockridge a „Social Change and the Meaning of the American Revolution" (Journal of Social History, 6 (Summer 1973): 403-439) című művében a gyarmati kor demográfiai viszonyait az amerikai nemzeti karakter kialakulása szempontjából tárgyalja. A regionális megközelítés a tanulmányíró szerint egy területen hozott jelentős eredményeket az amerikai historiográfiában: ez pedig az Atlantirendszer leírása. A témában Charles McLean Andrews munkássága jelentette a kiindulópontot; Andrews a gyarmati korról és az amerikai szabadságharcról írt tanulmányaiban kiemelt helyen foglalkozott a birodalmi összefüggésekkel, kimondvakimondatlanul állást foglalva a TUmer-iskolával szemben. Az általa kezdett úton haladva Gary Nash és mások felhívták a figyelmet arra, hogy az Atlanti-modellnek magába kell foglalnia Afrikát és Dél-Amerikát is; ez az iskola a hangsúlyt a bennszülött amerikaiak, az afrikaiak, az afrikai-amerikaiak (a rabszolgák) és az európai bevándorlók kulturális és társadalmi kapcsolataira fektette. Az egyik legjelentősebb, ebben a szellemben írt tanulmány D. W.