Századok – 1993

Folyóiratszemle - Drescher; Seymour: Brit módszer; francia módszer: a közvélemény alakítása és a forradalom a második francia rabszolgafelszabadításban I/185

186 FOLYÓIRATSZEMLE és a francia fennhatóság alá esó területeken, illetve Brazíliában és Kubában. A második lépésként bevezetett emancipációs törvényeket illetően Franciaország járt az élen — átmenetileg —, hiszen az 1794-es rabszolgafelszabadítás csak nyolc évig volt érvényben: Napóleon 1802-ben visszaállította a rabszolgarendszert az ország tengerentúli gyarmatain (Haiti kivételével); a brit birodalomban az 1830-as években, a dán és francia gyarmatokon az 1840-es években, az USA déli államaiban és a holland gyarmatokon az 1860-as években, míg Kubában és Brazíliában az 1880-as években törölték el a „különleges intézményt". Az elsó francia rabszolgafelszabadítás — 1794. február 4-én — hátterét a központi hatalom gyengülése, valamint a gyarmati önkormányzatért és a faji egyenjogúságért folytatott küzdelem adta meg. Igaz, a gyarmati érdekeknek három évig sikerült a kérdést a háttérbe tartani és az emancipációs dekrétumot végül is nem a forradalom eszmeiségének alapján fogadták el, hanem gyakorlati okokból, háborús szükségintézkedésként. Az 1848-as második, végleges rabszolgafelszabadítás bizonyos mértékig az 1794-es intézkedést reprodukálta, előzményeiről azonban megoszlanak a vélemények A szerző alapvetően két felfogást különböztet meg: (1) David Brion Davis Slavery and Human Progress, London, 1984) érvelése szerint a francia emancipáció „francia módon történt, a baloldal hatására, mely az ateista (Victor) Schoelcher vezetésével, akit nem fertőzött meg a brit evangelizációs mozgalom, az 1789-es forradalom eszméit hangoztatta a belpolitikai és a gyarmati zűrzavar idején". (712) (2) Másrészről meg lehet említeni a marxista Robin Blackbumt, aki The Overthrow of Colonial Slavery, 1776-1848 (London, 1988) című művében szoros kapcsolatot tételez fel az 1830-as évekbeli brit rabszolgaságellenes mozgalom és az 1840-es évekbeli hasonló francia mozgalom között. Olvasatában Guizot játszotta a francia William Pitt vagy George Canning, míg Lajos Fülöp a francia IV. Vilmos szerepét. Blackburn kifejti: ahogy a brit politikai reformagitáció összekapcsolódott az abolicionizmussal, úgy a francia reformtörekvések, melyek végül az 1847-es „bankettekig" és az 1848 februári forradalomig vezettek, egybekapcsolódtak a rabszolgafelszabadítás kérdésével. Ez utóbbi nézetével Lawrence Jenning száll vitába: szerinte a francia rabszolgafelszabadítás 1848-ban mindössze időben esett egybe a forradalommal, de semmi organikus kapcsolat nem állt fenn a két eseményt előkészítő mozgalmak között; az előbbi mindössze egy szűk körű elit tevékenységének köszönhető. Drescher maga ez utóbbi nézet elfogadása felé hajlik bizonyos módosításokkal. Tézise bevezetéseként leszögezi: a francia abolicionista mozgalmat 1788 és 1848 között a szűk politikai, társadalmi és földrajzi háttér jellemezte; ily módon az ún. kontinentális rabszolgaellenes mozgalmak sorába tagolódott az „angolszász" mozgalmakkal ellentétben: ez utóbbiakat meglehetősen nagy tömegbázis, decentralizáció és tartós politikai befolyás jellemezte. A francia abolicionisták rendkívül óvatosak voltak az 1815-1848 közötti alkotmányos királyság időszakában: szigorúan megválogatták a tagokat és elsősorban a parlamentben vagy pedig az állami hivatalokban ülő köztisztviselőkből kerültek ki a vezetők. A szervezett abolicionizmus brit mintára szerveződött az 1788-ban alakuMmú de Noirs -nak az azt megelőző ében éltre hívott brit London Abolitionist Society volt a példaképe. A francia parlamenti abolicionisták komoly ellenfélre találtak a törvényhozó testületen belül is: a négy francia rabszolgatartó gyarmat — Bourbon, Francia Guayana, Guadaloupe és Martinique — képviselői többnyire egységes frontot alkottak a rabszolgatartást érintő kérdésekben. Mindehhez a támogatást elsősorban a kikötővárosok kereskedőitől kapták. Világossá vált az is, hogy a gyarmati érdekek erősebbek a rabszolgafelszabadítást követelő érveknél függetlenül attól, hogy az abolicionisták gondosan elkerültek minden szélsőséges megnyilvánulást és az 1840-es évek elején elkészített tervezetükben hosszú átmeneti időszakot írtak elő és a felszabadított rabszolgák sem kaptak volna teljes jogú állampolgárságot. A legfontosabb kérdésben pedig elfogadták azt az álláspontot, hogy a rabszolgák a tulajdon egy formáját jelentik és ennek megfelelően a rabszolgafelszabadítást megfelelő kártalanítással kell összekapcsolni. A kormányzat ugyanakkor elutasított minden ilyen javaslatot, mely komoly pénzügyi terheket rótt volna az államra. A britek példáját elrettentésül használták fel a rabszolgaság hívei: igaz, hogy a brit birodalomban a rabszolgafelszabadítás minden erőszak nélkül ment végbe és eredményeképpen emelkedett a volt rabszolgák életszínvonala, azonban az ültetvények termelése visszaesett, aminek a káros hatását a brit kormányzat csak úgy tudta kompenzálni, hogy jelentős összegekkel védte a gyarmatokról származó cukorexportot. Ezek után nem csodálható, hogy az 1845-ös Mackau-törvények a rabszolgáknak mindössze azt a jogát ismerték el, hogy megvásárolhassák saját szabadságukat és intenzívebb vallásos oktatást irányoztak elő számukra. A rabszolgefelszabadítás esélyeit rontotta Franciaország algériai hódítása: egy újabb, jelentős nagyságú terület csatlakozott a rabszolgatartó gyarmatokhoz. Drescher a fentiekben ismertetett események menetéhez képest az 1844-es aláírásgyűjtési akcióban látja a mozgalom jellegének megváltozását: ekkor Párizs és Lyon munkásai csatlakoztak a mozgalomhoz a L'Union, Bulletin des ouvriers, rédigé et publié par eux...mêmes -hez kapcsolódva Nem szabad azonban az akció jelentőségét eltúlozni: az