Századok – 1993
Folyóiratszemle - Drescher; Seymour: Brit módszer; francia módszer: a közvélemény alakítása és a forradalom a második francia rabszolgafelszabadításban I/185
FOLYÓIRATSZEMLE 185 Tagadhatatlan, hogy az alkotmány ellenzői lokális, helyi ideológiát hirdettek, hiba volna azonban ezt szűklátókörűségnek vélni. Ezen eszmerendszer gyökerei a whig ellenzéki gondolatban voltak, attól azonban a sajátos amerikai viszonyok miatt jelentősen el is tért. Nem egyszerűen a központi hatalommal való szembenállásról volt itt szó, hanem arról a meggyőződésről, hogy az amerikai társadalmat, összetett jellege miatt, a helyi érdekek védelme szolgálja a legjobban. Ezen túlmenően a populista antifederalisták, így a carlisle-i rendbontók lokalizmusa szorosan kötődött egalitáriánus nézeteikhez. Ez azonban nem volt valamiféle provincializmus: miközben a helyi közösségek és a személyes kontaktus fontosságát hangsúlyozták, kiemelték a közösségek közötti kommunikáció szerepét is. Nem osztották a federalisták azon nézetét sem, hogy a képviselet jellege túl provinciális lett volna. Az ő elméletük szerint a képviselőnek mintegy a választók ügynökének kell lennie, s erre a feladatra olyan ember alkalmas, aki hasonló azokhoz, akiket képvisel. Csakis így, az amerikai társadalom változatos helyi érdekeit védve lehet megőrizni a szabadságot. Nem osztották a federalisták azon álláspontját, mely szerint a helyi érdekeken felülemelkedni képes, nagyműveltségű ember jó képviselő. Az antifeudalista populista ideológiában volt némi osztályöntudatos felhang is. Sokan vallották, hogy az arisztokrácia tudatosan saját hatalmának növelésére akarja felhasználni az alkotmányt, s arra készül, hogy a köznépet megfossza politikai befolyásától. Ez a felfogás volt az egyik választóvonal az antifederalisták soraiban. A plebejus populisták (mint Petrikin is) szemben álltak a születési arisztokráciával, míg a felsőbb rétegek csak a létrejövő hatalmi elit korrumpálódásától féltették a demokráciát; azt természetesnek vették, hogy a társadalom vezetői az elit soraiból kerüljenek ki. Az antifeudalista táborban a tiltakozás népi módja — amit a carlisle-iak is alkalmaztak — is törést okozott. Érdekes módon az antifederalista elit által a zavargásokra adott reakció megegyezett az ellentábor reakciójával. Az arisztokráciától való félelmüket elnyomta az anarchiától való félelem, s arra emlékeztette őket, hogy meg kell találniuk az egyensúlyt szabadság és rend között. Ugyanakkor a pennsylvániai közvélemény erősen támogatta a zavargásban résztvevőket. Ezt a támogatást maguk mögött tudva, az antifederalisták megkísérelték kierőszakolni egy új konvenció összehívását a szövetségi alkotmány felülvizsgálatára. Ezt azonban éppen a mérsékelt antifederalisták akadályozták meg. így a carlisle-i antifederalisták sikere végsősoron kudarcukat jelentette. A vezető — és mérsékelt — antifederalisták az anarchia veszélyétől megijedve a kompromisszum mellett döntöttek, s mint lojális ellenzéki párt működtek tovább. Cikke összefoglalójában Cornell megállapítja, hogy bár a carlisle-i zavargások helyi okokból törtek ki, az azt előkészítő ideológia és a vele járó retorika elterjedt volt szerte a határvidéken. Ennek a populista demokráciát hirdető ideológiának a középpontjában az egalitárianizmus és a lokalizmus állt. Képviselői kétségbe vonták, hogy az államférfiúi bölcsesség csak a tehetős osztályok sajátja, s igyekeztek megakadályozni, hogy elvegyék a politikai hatalmat a helyi közösségektől. Nézeteik nemcsak a federaüstákkal, hanem saját táboruk mérsékeltjeivel is szembeállította őket, ezért nem is válhattak igazán befolyásos politikai erővé. Mindazonáltal az ideológia tovább élt, s időnként sajátosan amerikai radikális politikaként bukkant a felszínre, mint például a jacksoni demokráciában és a századelő populista mozgalmaiban. The Journal of American History Vol 46. No. 4. 1990. (March 1990.) pp. 1148-1172 Sch. A. SEYMOUR DRESCHER BRIT MÓDSZER, FRANCIA MÓDSZER: A KÖZVÉLEMÉNY ALAKÍTÁSA ÉS A FORRADALOM A MÁSODIK FRANCIA RABSZOLGAFELSZABADÍTÁSBAN Seymour Drescher (University of Pittsburgh) tanulmánya az ún. Atlanti-tanulmányokhoz és a komparatista hagyományokhoz kapcsolódik, még pontosabban: a személyi kötöttségek, és azon belül is a rabszolgaság felszámolása esszéje fő témája. A 19. században drámainak nevezhető változások zajlottak le e téren: míg Arthur Young 1772-ben úgy vélte, hogy a világ 775 millió lakosából mindössze 33 milliót lehet szabadnak tekinteni (Political Essays Concerning the Present State of the British Empire, [London, 1772]) és Adam Smith is hasonló arányokról beszélt (lectures on Jurisprudence), addig 1888-ban, amikor a brazil ,Aranytörvényt" elfogadták, a rabszolgasorban vagy bármilyen személyi függőségben lévők száma elenyésző volt az Atlanti-óceán partjain fekvő országokban. A folyamat nagyjából mindenhol két lépésben zajlott le — esetenként jelentős időbeli eltéréssel: a dán és brit gyarmatokon és az Egyesült Államokban a 19. század első évtizedében tiltották meg a rabszolgabehozatalt, míg a hasonló intézkedésre a század második, negyedik, hatodik és hetedik évtizedéig kellett várni a holland