Századok – 1993

Történeti irodalom - Pálffy Pál nádor levelei (1644–1653) (Ism.: Soós István) I/I59

160 TÖRTÉNETI IRODALOM A 17. századi magyar történelem egyik jelentős, a magyar történetírás által eleddig méltatlanul mellőzött és szinte elfeledett egyénisége, gróf Pálffy Pál (1592-1653) államférfiúi és közéleti tevékenysé­gének, szerepének beható kritikai vizsgálata az újonnan feltárt források tükrében hálás feladatnak tűnik a történészkutató számára. A magas országos és udvari méltóságokat — a magyar királyi fiscus elnöke, főpohárnok, királyi tanácsos, kamaraelnök és nádor (1649-1653) — viselő főúr pályája híven tükrözi azt a diszkrepanciát, melyre a 17. század magyar politikai viszonyai között több magyar államférfihoz hason­lóan maga is rákényszerült. Az egyik oldalon a feltétlen Habsburg-hű politikus, a másikon a magyarság érdekeit felismerő és ezeket az érdekeket egyértelműen képviselő személyiség áll előttünk. A nevéhez kapcsolódó mozgalom, az ún. „nádori párt" (gróf Batthyány Ádám, gróf Forgách Ádám, gróf Esterházy László és gróf Zrínyi Miklós) vezetőjeként a kor egyik politikai vezéregyéniségévé lépett elő. S. Lauter Éva e mozgalom rekonstruálásának, a „nádori párt" kialakulásának, célkitűzéseinek, politikai mozgatórugóinak felvázolására vállalkozott. Bevezető tanulmányában egyrészt a már ismert szak­irodalom (főleg Jedlicska Pál és Takáts Sándor művei) eredményeinek, másrészt egykorú családok levél­tári missziliseinek és kéziratos dokumentumainak tükrében rajzolja meg Pálffy Pál színes portréját: meg­ismerhetjük a birtokain gazdálkodó, gazdaságára ügyelő földbirtokost, a művészeteket kedvelő, a pozsonyi királyi vár újjáépítését szorgalmazó, a ferences rendi szerzeteseknek zárdát alapító főurat végül pedig az ország és népe érdekeikért jövőjéért aggódó politikust S. Lauter sokoldalúan világítja meg a nádor köré csoportosuló „párt" és a mögötte felsorakozó, a bécsi udvar török politikáját bíráló nemesek és a „fő ember szolgái"-ból álló tábor programját. A harmincéves háborút követően kialakult nemzetközi helyzet a magyarság legjobbjai szerint lehetőséget nyújtott volna a török kiűzésére. Ezt célozta az 1652. évi országgyűlés terve, az ún. „Türkenhilfe" is. A bécsi udvar azonban nem osztotta politikai elképzelésüket: ellenezte a Portával való összeütközést és inkább a békére hajlott. A törökellenes háború megszervezése tehát kudarcba fulladt. S. Lauter helyesen mutat rá a párt másik céljára, nevezetesen a gazdaságilag, katonailag és védelmi képességeiben tönkrement, illetve meggyengült ország talpraállítására. Részletesen elemzi Páffiyék azon törekvéseit melyek a magyar végvárak helyzetének rendezését a végvári rendszer megerősítésének feltételeit (az adórendszer ellenőrzése) teremtették volna meg. A Pálffy pályáját és pártjának politikai szándékait körültekintően megrajzoló bevezető tanul­mányból csupán azt hiányolhatjuk igazán, hogy az ún. nádori emlékiratot nem tette „szigorú forráskritikai elemzés" tárgyává. Kiváló lehetősége nyílott volna itt ugyanis arra, hogy egyértelműen tisztázza a Pálffy körül kialakult vitás nézeteket és Pálffy „jellemképének realitását". Pálffy Pál levelei számos fontos és érdekes információt tartalmaznak az egykorú magyarországi és európai eseményekről, a Habsburg udvar és a Porta, Bécs és a Német-Római Császárság közötti politikai kapcsolatokról, de fontos adalékokkal szolgálnak a nádor és köréhez tartozó magyar főurak személyes és politikai kontaktusairól, az ország sorsáért aggódó, a „végházak" helyzetének jobbítása felől gondolkodó államférfi jelleméről is. Bemutatják e levelek a török elleni csatározásokat utalnak a korabeli török-ve­lencei háborúra, de értékes információkat nyújtanak magáról Pálffyról, családjáról, rokonairól, birtokai­nak gazdálkodásáról stb. Sajnos azonban Pálffy pártjának tevékenységéről már korántsem nyerünk oly sok jelentős adatot mint azt a bevezető tanulmányban kifejtettek után remélhetnénk. A kötetet összeállítójának, illetve kiadójának szándéka szerint haszonnal vehetik kézbe nemcsak a történészek, hanem más tudományágak művelői is. Bizonyára örömmel forgathatnák a kiadványt a mű­vészettörténészek, a gazdaságtörténészek, a nyelvészek és a mentalitástörténet kutatói is, ha az Előszóban és a bevezető tanulmányban megfogalmazott kiadói programot S. Lauter Éva híven követte volna és szem előtt tartotta volna a már pusztulásra ítéltetett iratoknak az eredeti, betűhív formában történő „megmen­tését". Mielőtt azonban alaposabban megvizsgálnánk a betűhív közlés hiányosságait szólnunk kell a leve­lek válogatási szempontjairól. Nem világos számunkra és valószínűleg a kötetet forgató olvasók előtt sem, S. Lauter miért éppen az 1644-1653 között kelt levelekből válogatott. Nem kapunk kielégítő magyarázatot arra sem, miért éppen 1644-et választotta az első közölt levél kiindulópontjául. I. Rákóczi György 1644 elején III. Ferdinánd ellen indított hadjárata valóban fontos kiindulópont lehet de hogy ténylegesen mi is indokolja ezt a választást rejtve marad előttünk. Ugyanakkor egy szó sem esik arról, hogy a több mint 350 levélből álló levélgyűjtemény első levele 1633. április 27-re datálódik. Itt kell megemlítenünk, hogy a válogatás címe is megtéveszti az olvasót; a kötet külső borítóján ugyanis még ez áll: Pálffy Pál levelei (1644-1653). Míg a belső címlapon szerepel csak az alcím, amelyből kiderül, kihez is íródtak e levelek, de még ekkor sem tudjuk meg, hogy csupán válogatást tartunk a kezünkben.

Next

/
Thumbnails
Contents