Századok – 1993
Figyelő - Tomka Béla: A bank–ipar kapcsolat Németországban 1850 és 1913 között. Viták és súlypontok az irodalomban I/I27
136 FIGYELŐ A szerzők jelentős része számára a bankok nagy szerepe az iparfejlesztésben automatikusan egyfajta ipari függőség feltételezését is jelenti, s fordítva. Nem sorolható közéjük R. H. Tilly, aki fontosnak tartja a bankok hozzájárulását az iparosodáshoz, de ennek ellenére nem beszél bankuralomról. Hasonló, bár némileg elmosódottabb álláspontot képvisel Jürgen Kocka, aki a bankok központi szerepéről ír a német iparosodás finanszírozásában, s szoros kapcsolatot emleget a bank- és az ipari szektor között, a bankbefolyást azonban elhatárolja a bankuralomtól, igaz, a két fogalom definíciójával adós marad. Ez a szoros kapcsolat — véleménye szerint — az ipar számára is jelentős előnyökkel járt, mert egyfajta stabilitást biztosított számára a termelési folyamat tervezésében. A bankok számára pedig „közvetlen és folyamatos befolyást" jelentett ipari ügyfeleikre. Kocka korszakolása szerint az 50-es évek boom-ja és a Gründerjahre idején a nagy részvénytársasági bankok központi szerepet játszottak az iparfinanszírozásban. A depresszió kitörése után visszahúzódtak erről a területről, de a 90-es évek elejétől kezdődően újra nőtt a bankok és az ipari szféra közötti kapcsolat intenzitása. A bankbefolyás a századfordulón érte el tetőpontját, s azután már az ipari cégek növekvő emancipációjáról lehet beszélni, mert a bankok által is támogatott ipari koncentrációs folyamat eredményeként rendkívül megnőtt az egyes ipari cégek súlya, olyannyira, hogy egyetlen bank általában már nem volt képes a nagy ipari konszernek tőkeigényét kielégíteni.55 Ennek alapján Kocka arra a megállapításra jut, hogy Hilferding tézise a banktőke uralmáról „...bizonyos mértékig már megalkotása idején elavult volt."56 Következtetése egybecseng több kortárs szerző véleményével.5 7 Wilfried Feldenkirchen szintén fordulópontnak tartja a századforduló körüli időszakot - egészen pontosan 1895-öt a bank-ipar viszonyt illetően.58 A függőség egyre csökkenő tendenciáját többen az ipar növekvő önfinanszírozóképességével, az ipari koncentrációs és centralizációs folyamattal magyarázzák, ami erősebb érdekérvényesítési pozíciót biztosított az ipari vállalkozásoknak.5 9 Az utóbbi évek irodalmában Volker Wellhöner exponálta leginkább a bankuralom problémáját.60 Egy vaskos monográfiát szentelve a kérdésnek, kilenc, többnyire vesztfáliai nehézipari óriáscég — egyebek között a Mannesmann, a Krupp, a Thyssen, s a Siemens — esettanulmányán keresztül próbálja megválaszolni azt. Hilferding gondolatmenetéhez kapcsolódva először elméleti szintű analízist végez, s ennek során a tőkefelhalmozást illetően az alábbi feltételek teljesülését tartja a bankszupremácia kialakulása előfeltételének: a., az általános átlagprofitráta (allgemeine Durchschnittsprofitrate) csökkenő tendenciája; b., intakt konkurencia az ipari tőkén belül, s egyidejűleg alig létező konkurencia a bankszektorban.61 Megállapítja, hogy e feltételek teljesülése „nagyon speciális helyzetet feltételez, ami semmiképpen sem tekinthető a tőkeakkumuláció történeti folyamata szükségszerű végeredményének. Sokkal inkább (...) egy ugyan elképzelhető, de meglehetősen egzotikus, kivételes állapotnak tűnik".6 2 Esettanulmányai is alátámasztják szkepszisét, mivel a cégek átlagprofitrátája semmiképpen sem csökkenő, hanem inkább enyhén emelkedő tendenciájú a vizsgált periódusban, s a német bankügyben a jelentős koncentráció ellenére is megmaradt a versenyhelyzet. Az ipari akkumuláció (különösen az állótőkéé) rendkívüli dinamikával rendelkezett a vizsgált időszakban. A pénztőke iránt eközben keletkező igény — a tenden-
