Századok – 1993

Figyelő - Tomka Béla: A bank–ipar kapcsolat Németországban 1850 és 1913 között. Viták és súlypontok az irodalomban I/I27

FIGYELŐ 137 ciájában emelkedő profitráta ellenére — meghaladta a realizált profittömeget. Míg Neuburger és Whale szerint a folyószámla jelentette az „alapvető kapcsolatot a bank és az ipari cég között", a Wellhöner mintájában szereplő cégek pótlólagos tőkeigényüket rendszerint nem „hosszúlejáratú" folyószámlahitelek, hanem a tőkepiac révén fedezték (alaptőkeemelések, kölcsönök). Egyértelműen a tőzsdei tőkepiac és az ipar közötti közvetítői funkció jelentette a bankok legfontosabb hozzájárulását a mintában szereplő kilenc vállalat tőkeellátásához. Ugyanakkor összességében továbbra is érvényesült az önfinanszírozás primátusa. Wellhöner kutatásai Jakob Riesser képekben fogalmazott megállapítását erősítik meg, aki szerint „az ipari emissziós üzlet a bankok és az ipar közötti kapcsolatok hatalmas épületének záróköve, míg ennek alapkövét a folyószámlaüzlet képezi. Ez az összeköttetés előbb-utóbb kifejezésre jut abban, hogy a bankok vezető szerveik tagjait az iparvállalatok felügyelőbizottságaiba delegálják, s az ipar kapitányai a bankok felügyelőbizottságaiba kerülnek be."63 Eközben — írja Wellhöner — az egyes bank mindig helyettesíthető egy konkurens intézettel, s a különféle piacszabályozó intézmények (kartellek, más megállapodások), valamint az önfinanszírozás döntő volta lehetővé tette a vállalkozásoknak a konjunktúrának megfelelő beruházási politikát, s így az iparvállalatok függősége a bankszolgáltatásoktól sohasem vált döntővé.64

Szinte ugyanezeket a szavakat használja Tilly is, aki szerint úgy tűnik, hogy „mindenekelőtt rossz konjunktúrájú években mobilizáltak hosszúlejáratú idegen tőkét, míg jó években (jó tőzsdei árfolyammal) a rövidlejáratú külső finanszírozás és az önfinanszírozás volt a jellemző. (...) A finanszírozási módok ezen konjunkturális felosztása egyszerűen az iparvállalatok nyereségmaximáló céljait tükrözi vissza."65 A tőkeakkumulációs folyamat e formája már önmagában érthetővé teszi, hogy miért nem alakult ki bankszupremácia, az empirikus vizsgálat pedig további érveket szolgáltat. Ennek során Wellhöner kiindulópontja, hogy egy eseüeges bankuralomnak jelentkeznie kell: a., a kamatok profitban, a vállalkozói nyereség terhére elfoglalt növekvő arányában; b., az alapítási nyereségek bankok általi elsajátításában; е., a bankok diktátumában az ipari cégek üzletpolitikájának meghatározásában azon kérdésekben, melyek az ő érdekeiket is érintették."66 a., A vállalkozások átlagprofitrátája növekvő trendet mutatott a vizsgált időszakban. A bankok folyószámlakamatainak megállapítására a Reichsbank diszkontlába szolgálhat orientációs pontul.67

Ha összehasonlítjuk a két görbe dinamikáját, akkor azt látjuk, hogy a profit kamatrésze nem mutat növekedést - annál kevésbé, mert a folyószámlaforgalom nem volt az ipari növekedés finanszírozásának döntő eleme. b., Mint láttuk, a bankok hozzájárulása az ipari cégek expanziójához elsősorban a tőkepiacra való kijutás közvetítését jelentette. Ennek megfelelően a bankuralom különösképpen meg kellene, hogy jelenjen az alapítási nyereségek (Gründergewinns) elosztásában. Ez azonban nem tapasztalható. A bankok majdnem minden esetben csupán az emisszió nominálértékének 5%-ánál kisebb nyereséggel kellett megelégedjenek, ami eltörpült az összes nyereség mellett. c., A bankbefolyás intézményei közül a szerzők többnyire osztják Hilferding véleményét a felügyelőbizottságok (Aufsichtsrat) jelentőségéről. A Wellhöner által vizsgált iparvállalatok e testületeiben egyre több bank volt ugyan jelen, ami kétség-