Századok – 1993
Figyelő - Tomka Béla: A bank–ipar kapcsolat Németországban 1850 és 1913 között. Viták és súlypontok az irodalomban I/I27
134 FIGYELŐ dott. A folyószámlahitel különösen 1896 után vált fontossá. Megítélése szerint a jegybank (Reichsbank) szerepe semlegesnek mondható. A szektorális analízis során arra a következtetésre jut, hogy a bankok finanszírozási tevékenysége (folyószámlahitel, részvények, kötelezvények) egyre nagyobb mértékben szolgált — különösen 1895-öt követően — az ipar produktív kiadásainak fedezésére, ami az ipar bankoktól való fokozódó függőségét eredményezte. Ez a folyamat 1908-tól megtört, s a bankok hitelpolitikája ettől az időponttól már inkább akadályt jelentett az ipari növekedés szempontjából.38 Neuburger és Stokes bírálták Eister módszerét.39 Adatait egy makroökonómiai növekedési modellbe illesztve,4 0 nem tartják elegendőnek a folyószámlahitelek menynyiségét (Mittelbereitstellung - Eistert) a bankok iparosodásához való hozzájárulásának méréséhez, mert az három különböző tényező, a „substitution effect", az „institutional effect" és a „credit effect" eredménye.41 Nem tagadják azonban, hogy a folyószámlahitellel történő finanszírozás a legfontosabb kapocs volt az ipar és a bankok között. Ennek a hitelkapcsolatnak eredményeként a bankok bizonyos iparágaknak gyakorlatilag hosszúlejáratú hiteleket nyújtottak rövidlejáratúnak megfelelően, tehát alacsonyabb kamatra. Fő következményeként bizonyos nehézipari ágak olcsóbban jutottak tőkéhez, mint más ágazatok, vagyis a tőkét nem szigorúan a különböző szektorok marginális termelése alapján osztották el (substitution effect). A bankok hitelpolitikája tehát rontotta a gazdasági rendszer hatékonyságát. Empirikus vizsgálatnak kell eldöntenie, hogy a bankok által nyújtott hitelek kedvező hatása (credit effect) képes-e ezt ellensúlyozni. A bankok maguk nem károsodtak ettől, mert számukra ellensúlyozást jelentett, hogy olcsón információhoz jutottak a cégekről. Következtetésük, hogy a bankok hitelpolitikája ugyan kétségkívül támogatta a német nehézipar, különösen a nehézipari exportágazatok fejlődését, ezt azonban más szektorok, főként a könnyűipar hátrányára tette, s a nem agrár gazdasági ágak egy optimálisabb allokáció esetén talán még gyorsabban növekedhettek volna.42 „Úgy tűnik, hogy a bankok vezette iparosodás — Gerschenkron kifejezésével élve — „költsége" lényegesen nagyobb volt, mint azt bárki korábban feltételezte"4 3 - írják. Néhány évvel később R. H. Tilly kétségbevonta Neuburgerék módszerének helyességét, mondván, hogy az általuk felhasznált adatok nem megbízhatók, s matematikai módszereik sem alkalmasak a torzítások elkerülésére.44 Tilly egy másik munkáját szintén ennek a kérdésnek szentelte.45 Ebben a portfolio-elméletre és a berlini tőzsde kibocsátási statisztikájára támaszkodva Neuburger és Stokes eredményétől eltérően ítéli meg a bankok hitelpolitikájának hatékonyságát az ipari növekedést illetően. Két szempontból tartja jelentősnek a bankok (financial intermediaries) szerepét a gazdasági fejlődésben: a., egyrészt információkat nyújtanak a tőketulajdonosoknak (wealthholders) a befektetések megtérüléséről, s így lehetővé teszik a nagyobb diverzifikációt, aminek eredményeként a „kockázati tőke" aránya növekedhet; b., másrészt kihasználva információs előnyüket, növelhetik saját befektetéseik diverzifikációját, s a befektetőknek vagy jól diverzifikált tőkecsomagokat kínálnak, vagy azok igényeinek jobban megfelelő kötelezvényeket. Ez megintcsak lehetővé teszi, hogy a befektetők nagyobb arányban vásároljanak kockázati tőkét, mint azt az egyének összegeként tennék.46
