Századok – 1993

Figyelő - Tomka Béla: A bank–ipar kapcsolat Németországban 1850 és 1913 között. Viták és súlypontok az irodalomban I/I27

FIGYELŐ 133 vékenységének korlátozása pedig (pl. a tranzakciók megadóztatása) még vonzóbbá tette a közönség körében a berlini nagybankok placírozási-üzletének, tőzsdei szolgáltatásainak igénybevételét, ugyancsak javítva versenypozíciójukat. Tilly tehát lényegében a század középső harmadát tartja meghatározónak a vegyes banki rendszer kialakulása szempontjából, ezzel szemben Manfred Pohl lényegesen későbbre datálja azt: „első döntő periódusnak"33

az 1895-1924 közötti három évtizedet tartja, s a „végérvényes kiformálódás"-t csak a második világháború utánra helyezi.34

Ebben a jelentős eltérésben döntő szerepet játszik, hogy Pohl — meglehetősen egyedülálló módon — Universalbankensystem alatt azt a rendszert érti, melyben az összes intézet — beleértve a takarékpénztárakat is — vegyes banknak tekinthető, míg a többi szerző általában az erősen koncentrált német bankszektor legnagyobb pénzintézeteit tartja meghatározóaknak. Kiteijedt vita folyt a német iparosodás korai szakaszára vonatkozó tőkehiány feltételezéséről - természetesen nem mindig szigorúan a gerschenkroni kérdésfeltevésnek megfelelően. Ez a probléma jelentős a bankbefolyás szempontjából is, hiszen a tőkehiány erősebb érdekérvényesítési pozíciót jelenthet a tőketulajdonosok, a bankok számára. A kutatók többsége a tőkehiányt kétségtelen tényként kezeli a korai német iparosodásra vonatkozóan, s csupán azt tartja kérdésesnek, hogy a hiány a németországi tőkefelhalmozás alacsony szintjének, vagy a rendelkezésre álló tőke nem megfelelő allokációjának eredménye volt.35

Más gazdaságtörténészek azonban a korai iparosodás kismértékű tőkemobilizációját az ipar csekély tőkekeresletére vezetik vissza, jóllehet elismerik, hogy az 50-es évek boom-jának végén, s a 70-es években a tőkehiány már növekedést gátló tényezővé vált.36 2. Gerschenkron kissé képlékennyé fogalmazta tézisét, ami valószínűleg jelentősen hozzájárult annak népszerűsítéséhez. Több szerző azonban kísérletet tett arra, hogy empirikusan vizsgálja a bankszektor növekedésében betöltött szerepét — sa német sajátosságoknak megfelelően, kiemelten a nehézipar finanszírozásában elfoglalt helyét —, a német iparosodás úgynevezett második fázisában, amely a Gründerzeit és a világháború közötti időszakot foglalja magában. Az első ilyen próbálkozás Walter Hoffmann, s tanítványa, Ekkehard Eistert nevéhez fűződik. Utóbbi, 1970-ben megjelent könyvében az összgazdaság és a bankok fejlődési indikátorainak 1885 és 1911 közötti alakulását hasonlította össze. A bankhitelek állományának (Bestandsgrössen) általánosan alkalmazott indexe helyett az évente folyósított hitelek áramlási mutatójával (Strömungsgrössen) dolgozott, amelyet lényegesen pontosabbnak talált a vizsgálat szempontjából. Eistert szerint a bankszektornak nem lehet ugyan kauzális, hanem csupán megengedő szerepet tulajdonítani a növekedésben, s ezt is csak akkor, ha a bankok által rendelkezésre bocsátott pénzügyi eszközök nem jelentenek szűk keresztmetszetet (Engpassfaktor). Mivel azonban a bankok által folyósított összegek (Mittelbereitstellung) indexe gyorsabb növekedést mutat, mint a társadalmi termék alkalmazott indexe,37

az 1883-1913 közötti időszakra vonatkozóan egyértelműen pozitívnak tartja a bankok szerepét a növekedési folyamatban. Az üzleti bankok növekedést támogató hatása főként a folyószámlahitelekre és a váltóüzletre koncentráló-