Századok – 1993

Tanulmányok - Sándor Pál: Deák Ferenc a történelmi személyiség I/3

8 SÁNDOR PÁL szágon ugyanis az a jogelv érvényesült, mely szerint a nem nemes származású lakos tulajdonosi minőséggel semmilyen földet egyénileg nem szerezhetett és nem is birtokolhatott. (Incapacitas). Ezeknek a reformoknak volt egyik élharcosa a fiatal Deák. Politikai harcmodorát összegző jellemzéssel így mutathatjuk be. Sajátos, a küzdelem mindenkori menetét kivételes érzékenységgel figyelő és azt mérlegelő alapállást foglal el. Ehhez a jellegzetes stratégiához igazítja politikai harci eszközeit, a stratégia megvalósításának taktikáját. E taktika egyik szembetűnő jele: sohasem kezdeményez; sohasem szólal meg elsőnek. Ezt a szerepet átengedi másoknak. Amikor azonban úgy ítéli meg az ide-oda hullámzó politikai erőviszonyokat és a vita menetének irányát, akkor közbelép és felszólal, hogy a törvényekkel politizálás mesteri módján támogassa, vagy védelmezze a reformgondolatot. Nagy szónok volt, kinek beszédeiben mindenkor a humanizmustól áthatott emberszeretet és az adott kérdést több oldalról is megvilágított gondolat tisztasága, a logikai elem uralkodott. A különben kedélyes ember, aki rokoni és baráti körben a kedélyt javító anekdotázás utólérhetetlen mestere volt, a közéletben tréfát nem ismert soha. Méltóságát megőrizve, bámulatos erővel tudott — ha kellett — szenvedélyein uralkodni. Beszédeiben ellenfeleivel szemben ritkán élt a gúny eszközével és a polémia éles fegyverét, mely mások sebeit felszakíthatta, óvatosan kerülte. Mindig csak az ügyet védte. Szónoklatai nem hasonlítottak a dörgő hangú ellenzéki követek politikai viharokat kavaró beszédeihez. Zengő, férfias hangja nyugodt volt; beszéde magyarázó jellegű, előre felépített konstrukcióval. Mindig az adott tárgyat illető törvények többoldalú magyarázatából indult ki, hogy azután eljusson az általa képviselt gondolathoz. Ezt megelőzően — szónoki fogásként — pillanatnyi szünetet tartott, majd beszéde vége felé szinte már suttogott, hogy ily módon fokozza álláspontja iránt a figyelmet. Ilyenkor szemei szinte fátyolosan csillogtak, úgy, hogy ellenfelei is alig tudták kivonni magukat a gondolatot minden oldalról körülbástyázó logikai erő és az elégikus hangnem együttes hatása alól.2

3 A törvényekkel politizálás harci eszközét, mint többélű kardot forgatta kezében. A reformokat hol a régi törvények meglétével, hol újak alkotásának szükségességével, hol a törvények tiltó hatályával, hol a tiltás hiányával védte kitartóan. De érvelési skáláját tovább bővíti — mindig az adott helyzethez igazodva —, midőn egyik esetben a törvények szellemére, a másikban, ha úgy ítéli meg, a törvények betűjére hivatkozik szívós kitartással védelmezve a reformok ügyét. S amikor már elvbarátainak minden törekvése hiábavalónak tűnik, elsősorban Deák az, ki ismét megtalálja a módját annak, hogy a reformgondolatot ébren tartsa és újabb érveléssel védelmezze. Ilyenkor veti be a minden törvényen felül álló természetjog gondolatát érvei közé. Közte és a hevesebb vérmérsékletű reformerek között egyfajta politikai munkamegosztás alakult ki az országgyűlési küzdelmek menetében. Deák ugyanis a reformellenzék táborában inkább a háttérből irányít. Ha kell, csendesíti a felhevült kedélyeket. Többnyire óvatosságra int a főrendek és a kormány ellen irányuló szükségtelenül éles hangnem ellen. Ugyanakkor rugalmas a politikai harc megválasztott eszközeiben, szívós a reformok védelmében. A gyorsléptűek nélküle aligha jutottak volna előre a reformok útján, de azok bátor kezdeményezései nélkül Deák sem tudta volna megőrizni sajátos politikai pozícióját; kifejteni a reformokat sokoldalú módszerekkel támogató — még az időleges visszavonulás határáig is elmenni képes —