Századok – 1993
Közlemények - Kövér György: A bankkérdés: két–bankrendszer vagy binacionális bank I/89
BANKKÉRDÉS A KIEGYEZÉS UTÁN 111 helyzetének rendbetételével kapcsolatos aranyjáradék-konzorcium befolyását is.8 5 A kiegyezési tárgyalások során a kormányoknak nemcsak egymással és az uralkodóval kellett egyetértésre jutni, hanem ezeket a megállapodásokat el kellett fogadtatni saját pártjaikkal, valamint a kormánypártok (osztrák Alkotmánypárt, ill. magyar Szabadelvű párt) által dominált parlamentekkel is, csak említve ezúttal a politikai nyilvánosság meghatározó közvéleményformáló tényezőjét, a sajtót. Miközben a két kormányzat között 1876 januárjában elkezdődött a kiegyezés előkészítése, februárban megtörtént a kapcsolatfelvétel a magyar kormány és az ONB között is. Először csak nem-hivatalos formában, amikor Tisza és Széli fogadta a Bank alkormányzóját, báró Wodianer Mórt, aki egyben a Rothschild-Credit-Anstalt konzorcium tagja is volt. Hamarosan a tárgyalások is megindultak: március 6 és április 6 között többször is folytattak megbeszélést a magyar kormány és a Bank vezetői. Ennek betetőződésének számított, amikor Széli Kálmán a Bank kormányzója számára jegyzékben foglalta össze a kartellbankra vonatkozó magyar kormányelgondolás lényegét. Ennek a megoldási módnak kívánt „minden más előtt elsőbbséget" adni. Úgy vélte, hogy ez mind az ONB, mind Magyarország gazdasága, mind az egész Osztrák-Magyar Monarchia érdekei szerint való.8 6 A Bank igazgatósága április 18-án, a direktórium és a választmány együttes ülése április 19-én vitatta meg a magyar PM jegyzékét. Az igazgatóság határozattervezetében Lucám igen udvariasan megköszönve a bizalmat úgy vélte, hojy a kötelezettségekkel nem járnának „elégséges jogok és biztosítékok".8 7 A választmányban már keményebb vélemények is hangot kaptak. Dr. Edler von Perger egyenesen azt javasolta, hogy ilyen alapon nem is kell tárgyalásokba bocsátkozni azzal a magyar kománnyal, amely javaslatának bevezetőjében illegitimnek tekinti a Bank működését, amely a 80 milliós adósságról említést sem tesz. Szerinte „egy olyan kormányzatot, amely csak jogokat, de kötelességeket nem ismer, csak keletinek lehet nevezni..."88 Összességében azonban a választmányban is a mérsékeltebb álláspontok alkották a többséget. A Bank elutasító véleményét végül április 19-i jegyzékében Pipitz kormányzó közölte Széli Kálmánnal. Az udvarias és mértéktartó hangvételű válaszjegyzék az észak-amerikai és a német példára hivatkozva arra a különbségre hívta fel a figyelmet, amelyet a Monarchiában a rendezetlen valuta ügye jelentett. Ilyen körülmények között a „két bank" kartellje nem nyújt elegendő biztosítékot a jegyforgalom zavartalan fenntartásához. Kimondatlanul is az ONB saját — mint láttuk meglehetősen centralizált — gyakorlatára alapozva hiányolta a kormányzó írása az „egységes irányítást" és szükségesnek mondta a bankügy fontos kérdéseiben a „szakemberek döntését".8 9 Ez az állásfogalalás éreztette hatását a közben folyó kormányközi tárgyalásokon is. 1876. április 18-, 20-, 27-én, az uralkodó, ill. Andrássy irányításával Bécsben tartott közös minisztertanácsok után május 2-án, Ferenc József elnöklete alatt tartott közös ülésen meg is született a két kormányzat között az elvi megállapodás a kiegyezési kérdésekben.90 Az ún. májusi pontozatok (amelyeket a Wiener Zeitung már 7-én kiszivárogtatott) döntő lépést tettek a megegyezés felé a bankkérdésben is. Egyrészt azzal, hogy elismerték mindkét kormányzat jogát „egy önálló jegybank" állítására. Másrészt viszont kimondatott, hogy az elkövetkező tíz évben „mindkét
