Századok – 1993

Közlemények - Kövér György: A bankkérdés: két–bankrendszer vagy binacionális bank I/89

104 KÖVÉR GYÖRGY oly mértékben fogna ártani a bécsi nemzeti bank érdekeinek, mint confundálná leg­alább átmenetileg és egy ideig az itteni forgalmi viszonyokat is."5 8 A jelentést végül 1872. február 15-én Trefort Ágoston terjesztette be, majd másnap került sor Simonyi Ernő különvéleményének ismertetésére. Trefort határo­zati javaslata tulajdonképpen magán hordozta az elmúlt esztendő fejleményeinek hatását. A jelentés a szakértők és a kamarák többségi véleményére hivatkozva még egyértelműen előnyben részesítette 1876-ig, az ONB-vel való tárgyalást, beleértve a fennálló szabadalom „törvényesítését" (azaz a magyar országgyűlés általi elfogadá­sát) is. Csak ennek kudarca esetén lesz a törvényhozásnak kötelessége „nem várva be a valuta kérdésének rendezését, kereskedelmünk és fejlődő iparunk érdekeit, hazai hitelünk növekvő igényeit, nagy áldozatokkal is megvédeni, s a rendszeres pénzforgalmat a magyar korona országai részére, ha másként nem lehet önálló jegy­bank azonnali felállításával is biztosítani". Trefort 1872-es határozati javaslata vi­szont már úgy fogalmazott, hogy a jegybankkérdés nem jogi, nem közjogi, nem is közgazdasági kérdés, hanem „célszerűség és opportunités kérdése". S mivel a bank­ügyi bizottság jelentése óta „a viszonyok némiképp változtak" és „az ONB részéről fiókjaink dotációját illetőleg fenyegetőzések történtek", célszerű a PM-nek adandó utasításnak is más formát adni. Ezért egyrészt a PM (az osztrák PM-el) készítsen elő törvényjavaslatot a valutarendezésre. Másrészt viszont „addig is, míg ez megtörtén­hetnék, a bankjegyforgalom olyan központi közeget nyerjen az országban, melynek igazgatósága annak idején törvényhozásilag jóváhagyandó alapszabályai értelmében a magyar kormány törvényszerű felügyelete és ellenőrzése mellett függetlenül járjon el". Ez utóbbi — mint hangsúlyozta — nem zárja ki az egyezséget az ONB-vel.59 A „fenyegetőzésekre" való hivatkozás régi érve volt a magyar politikának, ez­úttal arról volt szó, hogy az 1872 januári közgyűlésen a Bankkormányzó bejelentette, hogy mivel a magyar PM nem teljesítette 1870. július 28-i ígéretét (amelyet a fenti jegyzékváltásban idéztünk), szemben a Bankkal, amely nem szállította le a dotációt, az ONB-t tovább nem köti ígérete. Erre volt válasz Kerkapolynak a Deák párt előtt elmondott beszéde 1872. február 9-én, amely úgy érvelt, hogy az 1867-es bécsi és vöslaui megállapodásokat először az ONB nem tekintette magára nézve kötelezőnek, ezáltal hatályon kívülre került a magyar kormány által vállalt kötelezettség is, amit tetéz, hogy mivel „újabb időkben a nemzeti bank magát minden kötelezettség alól felmentettnek nyilvánította, a magyar kormány nem érzi magát kötelezve, előbb el­foglalt álláspontját fenntartani".6 0 Ez már a „ki szidta az anyámat" típusú érvelés klasszikus esete, amin bizonyára a hegeli logikán iskolázott gyorsbeszédű PM joggal háborodna fel. Azonban éppen a hegeli logikából következik, hogy a tagadás taga­dásának már csak egyetlen következménye lehet: ha a magyar kormány többször is felmenthette magát kötelezettségvállalása alól, arra való hivatkozással, hogy az ONB először nem „ismerte el" a (nélküle kötött) megállapodást, majd felmentette magát egy (másik) jegyzékváltás formájában történt megállapodás alól azért, mert a magyar kormány nem tartotta be azt, ezután az első alól (immár nem is először) felmenteni önmagát a magyar kormánynak nem vezethet máshova, mint az eredeti (még mindig publikálatlan) szerződés elismeréséhez. Nem véletlen, hogy ezt követte a Birodalmi Tanácsban az az interpelláció, amelyre De Pretis osztrák PM — végül június 17-én

Next

/
Thumbnails
Contents