Századok – 1993
Közlemények - Kövér György: A bankkérdés: két–bankrendszer vagy binacionális bank I/89
BANKKÉRDÉS A KIEGYEZÉS UTÁN 99 Privilégiumának védelmében ekkor először elment a burkolt fenyegetőzésig is:„... der Erkenntniz kann sich die Nationalbank nicht verschliefen, daz die Verweigerung der gesetzlichen Anerkennung ihrer vertragsmäßig erworbenen Rechte ihre Thätigkeit in Ungarn beeinträchtigen könnte".45 Ugyanez a hozzáállás mutatkozott meg Arad város fióknyitási kérelmével kapcsolatban, amelyet szintén Lónyay terjesztett (más városokéval együtt) a Bank színe elé. Eltökélt szándéka volt ekkor a Banknak felvilágosítani az érdekelt személyeket, hogy mindenekelőtt Magyarország dolga volna „a Nemzeti Bankkal szemben nem ilyen nyersen elutasító magatartást tanúsítani".4 6 Miközben az ONB furcsállotta, hogy törvényes elismerése híján is elvárják tőle üzleti tevékenységének magyarországi kiterjesztését, a magyar PM, feltételei teljesítésének megtagadása által felmentettnek érezte magát annak idején ígért kötelezettségvállalása alól. A frontvonalak tehát megmerevedtek és a viszály a válság által felszított légkörben immár a nyilvánosság előtt folytatódott. Egyrészt a képviselőházban 1869. október 18-án Irányi Dániel, majd október 21-én Jókai Mór interpellálta meg a pénzügyminisztert a bankkérdésben. Másrészt a sajtó is szellőztem kezdte az ügyet. Lónyay november 4-én válaszolt az interpellációkra és határozati javaslatot nyújtott be a kérdés bizottsági tanulmányozására. A határozati javaslat elfogadása után a képviselőház a jegybankügyi bizottság nyolc tagját november 25-én, a főrendiház az általa delegált négy tagot december 9-én választotta meg. Ez a bizottság (ill. az általa kiküldött háromtagú albizottság) szövegezte aztán meg azt a 9 kérdőpontot, amelyen az 1870. évi nevezetes bankankét alapult. Másfelől viszont az első magyar pénzügyminisztert (és minisztertanácsot) nemcsak a hazai ellenzék szorongatta kíváncsiskodó kérdéseivel. Az ONB magatartása miatt is (és mert a kis válságban a végső hitelező szerep a jegybankkal kötött kiegyezés hiányában a kincstár nyakába szakadt) kénytelen volt 1870. január 20-án, a Budapesti Közlönyben álláspontját hivatalosan közölni, mivel az ONB szóbeli értesülés alapján szellőztem kezdte az 1867 szeptemberi vöslaui megállapodások ügyét. Maga Lónyay említette 1869. október 13-i átiratában, hogy a Bank válság alatti magatartása „a magyar minisztériumot annál kellemetlenebből érinti, minthogy magát, tekintettel a két ministerium közt létesült egyezségre és a nemzeti bank ígéreteire arról biztosítottnak hitte, hogy a magyar ipar és kereskedelem érdekei mindenkor kellő figyelembe fognak vétetni". (Kiemelés - K. Gy. )4 7 Mivel Lónyay ismételten a két minisztérium közötti (meg nem nevezett) megállapodásra hivatkozott a Bankkal szemben, amely viszont azt állította magáról, hogy csak szóbelileg értesítették a megállapodásokól, valamint mindez nyilvánosságra is került, elkerülhetetlen volt az 1867 szeptemberi megállapodások nyilvános értelmezése. A Lónyay — mint illetékes hely — által felhatalmazott sajtóközlemény szerint az 1867. szeptember 12-i megállapodást egyfelől a szeptember 26-án kötött megváltoztatta, amennyiben a Bank státusát ez már nem érintette. Ezt támasztja alá az is, hogy az osztrák PM mindmáig nem közölte hivatalosan a szeptember 12-i szöveget a Bankkal. Másfelől ugyanezt igazolja az is, hogy egyik parlament sem fogadta el. Miután azonban Lónyay maga hivatkozott erre a megállapodásra, valamint mindenképpen része volt abban, hogy a delegáció ne a teljes szöveget utasíthassa el annak idején, mostani álláspontja könnyen kikezdhető volt. (Akár csak az osztrák PM magatartása is. ) Napvilágra kerültek
