Századok – 1992

Történeti irodalom - Haeley Denis: The Time of My Life. (Ism. Jemnitz János) V–VI/688

történeti irodalom 691 csak annyit fűzhetek hozzá, hogy Healey valóban így látta a valóságot 1947/48-ban is — s 40 évvel később is, amikor ezen országokban nagyon kapóssá vált az a megközelítés, amely e szociáldemokrata pártokat, illetve vezetőiket marasztalta el azért, hogy „nem álltak ellen". Healeynél e felvetésnek még a nyomával sem találkozunk. Ugyanakkor felvetődik két vonulatban is a történelmi személyiségek megítélése. Healey egy helyütt (90-91.), mint fiatal kezdő, s fontos funkcióba kerülő politikus megemlékezik az előző generáció azon nagyjairól, akikkel kapcsolatba került. Ezek között ott volt Léon Blum, a belga Louis de Brouckère és Camille Huysmans,, a norvég Martin Transmael, az olasz A. Balabanova és I. Silone, az osztrák Renner. Ám a könyvében ez csak bizonyos megilletődött tiszteletadás, s a két oldalon néhánysoros névsorolvasást találhatunk, igazán érdemi portrét, vagy a találkozók különösebb hatásának summázatát nem. S ez is aligha véletlen. Miként az sem, hogy mikor megemlékezik arról, hogy 1947 januárjában Budapesten a szociáldemokrata pártkongresszusra érkezvén régi egyetemi témakörének és hobbyszenvedélyének megfelelően nálunk is ellátogatott a Szépművészeti Múzeumba, s megintcsak nagy elismeréssel szól Rippl-Rónairól, Csontváryról és Derkovitsról. A három festő kiemelése nagyon jellegzetes. S persze nem kevéssé tanúlságos Healeynek az a megjegyzése, hogy köreiben e magyar festőkről senki sem hallott, e festők Londonban teljese egzotikus személyiségek. Ám ugyancsak jellegzetes, hogy ebben az esetben is csak névsort adott és nem tartalmasabb személyi avagy összehasonlító elemzést. A módszer a két esetben ugyanaz mind pozitív, mind negatív értelemben: mind a kiemelések, mind az elemzések elmaradása tekintetében. Ám a névsoroknál, s az 1945-47-es korszaknál maradva, Healeynek ehelyütt még nagyonis lényegi és kritikus megfogalmazása érdemel figyelmet. Amikor Healey megemlékezik a kortárs, fiatalabb nemzedékbeli szocialista vezetőkről, megjegyzi, hogy ezek kisebb formátumúak voltak, s Mollett, Ollenhauer és Nenni nemzedékével szemben még 30 évig kellett várni, amíg feltűnt a Mitterand-ok, Craxik és Helmuth Schmidtek nemzedéke. Az állítás rendkívül kihegyezett; néhány ország esetére (Anglia, Svédország) mindenesetre ez látványosan nem igaz, ám nem a „részletektől" van ezúttal sem szó. Healey-t az egyenleg megvonásánál nyilvánvalóan az vezette, hogy a Mollett-Mitterand, Nenni-Craxi esetben nem csak a kaliber, mint inkább a rálátás, a politikai spektrumeltolódás a jellemző. S ahogyan Healey maga is a balcentrumból a jobbcentrumba került: a kontinensről példaképeit is innen emelte ki. S éppen ezért aligha véletlen, hogy Schmidtet említi itt és nem W Brandtot. Kritikai meglátásait megszólaltatja a neki jól érezhetően nem rokonszenves Harold Laski, a Munkáspárt professzor elnöke esetében, akiről sok bcpettyező apróságot mond el. Ezt megteszi Daltonnal is, a párt egyik igen befolyásos miniszterével is — mégis az ó esetében leírja, hogy a Munkáspárt és Anglia mit köszönhet neki, ám ezt Laski esetében elmulasztja. S ebben megintcsak óhatatlanul felsejlik a politikum, mint értékmeghatározó erő: Dalton ekkoriban legjobb esetben is a párt centrumát, ám inkább jobboldalát képviselte, - míg Laski a baloldalt. A kötetben emellett számtalan érdekes, értékes odavetett információ, értékelés található. A „külügyér" Haeley is jól látta mindjárt 1945 után Németország, illetve a német területek rendkívüli fontosságát. Ám megintcsak egy mai közkeletű mítosszal szemben rámutat, hogy az egységes Németország „szétdarabolásában" a nyugati hatalmak, s éppen ők, angolok jártak elöl. Healey агта is rávilágít, hogy miért: gazdasági kényszerből, a szovjet jóvátételi követelmények kiparírozására - ám a mi tény az tény, Hosszabban időztem az 1945-47-es fejezet bemutatásánál, de úgy véltem, a kötet jellegzetes vonásait csak úgy sikerül — legalább megközelítőleg bemutatnom, ha ezt konkrét összefüggésben teszem. Az 1947-1988-as korszak bemutatására ezúttal most nem vállalkozhattam, nem mintha ezek az évek kevésbé lettek volna fontosak és mozgalmasak Healey számára. Márcsak azért is, mert hiszen e korszakban vált miniszterré, sőt kabinetminiszterré, a párt vezérhelyettesévé. Miként az sem érdektelen, hogy Healey a kései évek belharcain, a párt jobbszámyának lázadása, majd kiszakadása idején eltökélt „pártvédőnek" bizonyult, aki általános igénnyel is megfogalmazta, hogy azok, akik a munkáspártokból jobbfelé kiszakadtak, eddig mindig elcsenevészesedtek. Vagyis Healey számára a brit SDP igen határozott elmarasztalása nem okozott semmiféle gondot. Healey önéletrajzát hasznos név- és tárgymutató egészíti ki. Az elmondottak, úgy gondolom, bizonyítják, hogy az érdeklődők és a szaktörténészek egyaránt fontos forrásmunkát kaphatnak kézbe. Jemnitz János