Századok – 1992
Történeti irodalom - Haeley Denis: The Time of My Life. (Ism. Jemnitz János) V–VI/688
690 történeti irodalom 690 Ami a problémákat illeti: Healey a külpolitikus megállapítja, hogy egész tevékenysége többszörösen korlátok közé volt szorítva, hiszen б gyakorlatilag nagyon keveset tehetett. Nagyon világosan látja, hogy az új Anglia rendkívül meggyengült, s 1945 után is , Je kellett fokoznia magát", területeket kellett feladnia — s gazdaságilag függésbe került az Egyesült Államoktól. Idáig a megállapítás szinte közhelynek hangzik. Ám ebből további kettős ellentmondásos helyzet alakult ki mind a bel-, mind a külpolitika frontján. A munkáspárti kormány elsősorban befelé fordult, bizonyos fokig „izolacionalista" politikát folytatott, amennyiben ekkor hajtotta végre hatalmas igényú reformjait, — amelyeket ezúttal Healey visszapillantólag is történeti fontosságúaknak tart. Ám ezek a reformok — amelyek mélyen belenyúltak a hagyományos liberális, s a magántulajdon szentségére épülő gazdasági rendbe, — amerikai gazdasági segélyeket is igényeltek. Az ellentmondás sok mindent feltételez, messze nemcsak elméleti síkon, ám ennek történetéről Healey ezúttal nem emlékezik meg. A másik sík a külpolitikai. E téren a válság, s Healey nyomvonala is jóval kuszább. A meggyengüléssel szemben állt az óriási elvárás, hogy London lesz a híd és kiegyensúlyozó erő Moszkva és Washington között. Ismeretes, hogy Bevin, a kormány legerősebb embere, a helyzetet és a brit kormány feladatait is másként ítélte meg, s így vált szorossá az angol-amerikai szövetség. E szerepvállalásnak a Munkáspártban is voltak bírálói. Healey nem tartozott ezek közé. Visszafelé pillantva, ő ugyanis 1945-től kezdve mindjárt a sztálini politika agresszivitását tartja a jellemzőnek, amely kikényszerítette ezt a szövetséget, s minthogy — mint hangsúlyozza — London meggyengült — így nem is nyílt más lehetőség, csak az említett bevini gyakorlat, a Washingtonhoz való igazodás. Azt e ponton nem is vetném fel, hogy Healey ezt a tételét igazán alig támasztja alá, hogy úgyszólván végítéleteket oszt, mégcsak olyan zárójeles félmondatot se talál az olvasó, hogy e korszak alapos feltárása még alig történt meg. Ami feltétlen elvárható lett volna Healeytől, az az, hogy jelezze: ennek a bevini politikának az európai szocialista mozgalomban is kemény kritikusai voltak. Healeynél úgy tűnik, hogy a hidegháború csakis Moszkvából indult ki, ennek amerikai nyomvonala tökéletesen hiányzik e műből. Hiányzik a Truman-doktrínára történő utalás is, valamint az is, hogy ezt nemcsak a szocialista mozgalom baloldala, hanem az olyan igazán fajsúlyos nyugati szociáldemokraták, mint Léon Blum is miként opponálták, egyaránt bírálva a végzetes amerikai és szovjet politikát. A hiány aligha véletlen, hiszen Blum 1946-os szemlélete ténylegesen más volt, mint Healey 40 évvel későbbi értékítéletei. Ugyanennél a korszaknál maradva, Healey megemlíti, hogy a külügyi osztály vezetőjeként két feladata volt: egyfelől a kontinens (sőt az Európán kívüli országok) szocialistáival való kapcsolatok ápolása, másfelől a Szocialista Internacionálé kiépítése. Ez utóbbi területről a könyvben több információt kapunk, s ehelyütt nemcsak az 195 l-es végleges kiformálásra lehet gondolni, hanem az azt megelőző konferenciákra, s mindenekelőtt arra, hogy Healey volt az, aki maga formulázott meg több olyan elvi dokumentumot, amely mintegy az új Szocialista Internacionálé elvi-elméleti fundamentumává vált. Ami a kapcsolatokat illeti, Healey maga aláhúzza, hogy 1945-ben, s azután az egész 1945-47-es periódusban, kettős tehertétellel, problémával kellett szembenéznie. Minthogy a kontinens szociáldemokrata pártjai nem voltak oly erősek, mint az angol Munkáspárt, hogy akár egymagukban is hangadókká sőt egymagukban kormányalakító erőkké válhattak volna, így automatikusan adódott a probléma: szövetségeseket kellett elfogadniuk. Míg azonban a kelet-európai országokban a szociáldemokrata pártoknak a kommunistákkal kellett szövetségre lépniük, Nyugaton általában a kereszténydemokratákkal, keresztényszocialistákkal kötöttek kompromisszumokat. Healeynek egyik sem tetszett, ő mindig a paktumok kritikusa volt, ám jól tudta, hogy nem tud mást kínálni, így tulajdonképpen messzemenően elfogadta a kényszerű realitásokat. Eddig az utólagos magyarázat, sőt vélemény. Ám hozzátehetjük, az egykori Healey-dokumentumok, amelyek e korszakból származnak, (s amelyeket megint nem véletlenül nem idéz!), ennél még nagyobb megértést is tanúsítanak, az ottani országok szocialistái, sőt egyes baloldali szocialista vezetői iránt is. Kár az erről való megfeledkezés, mert így a visszafelé kialakított múlt sokkal egysíkúbb és problémátlanabb. Ellenben feltétlen Healey javára írandó, hogy a kelet-európai három legerősebb szociáldemokrata párt, a lengyel, a cseh és a magyar összeomlásánál messzemenően elutasította azokat a leegyszerűsítő megközelítéseket, amelyek nálunk az elmúlt két-három évben nagyon divatosakká váltak. O, aki 1947/48-ban jelen volt, s egyúttal a brit véleményt tolmácsolta ezeknek a pártoknak sorsdöntő (sőt szomorúan sorsdöntő) konferencián —, éppen azt húzza alá, hogy egyfelől ezen országok szociáldemokratái nagyonis tudatában voltak annak, hogy milyen kritikus helyzetben vannak, nem tápláltak illúziókat, kérdéseiket nagyon világosan tették fel neki - ám ő egyszerűen nem tudott mit felelni, London nem nyújthatott védelmet, nem kínálhatott védőpajzsot e szociáldemokrata pártoknak. S ezt a keserű valóságot e pártok legalább annyira felismerték, mint ó maga. Eddig Healey ténymegállapítása. A magam részéről ehhez
