Századok – 1992

Történeti irodalom - Haeley Denis: The Time of My Life. (Ism. Jemnitz János) V–VI/688

történeti irodalom 689 bőven találhatnak majd hatalmas lyukakat „szelektív emlékezete" következtében, másfelől azonban hálásak is lehetnek neki mind a korszellem megelevenítéséért, mind számtalan apró mozzanatért, amit б élt meg, б ad át, s ami most közkincs lett. Healey úgyszólván azzal kezdi önéletrajzát, hogy nem arra hivatkozik, hányszor, s milyen posztokon volt miniszter, hanem azzal, hogy 37 éven át volt parlamenti képviselő, s e 37 évből 30-on át „az első padsorokban" ült, vagyis pártjának elitjéhez tartozott, s így ha nem volt éppen miniszter, akkor „az árnyékkormánynak" volt a tagja, fly módon természetes, hogy egy egész korszaknak lehet a tanúja. A konzervatív párttal szemben a Munkáspárt elitje ismert módon elég nagv arányban „alulról" érkezett politikusokból állt össze. Healey sem „felülről" érkezett. Szülei egyik ágon Írországból bevándorolt munkások voltak. Nagyapja szabó volt; öt fiúgyermekéből a memoáríró apja már tanult gépészszakmunkás, majd szakmunkásoktató lett. így szakoktatóként került Anglia különböző városainak technikumaiba - s Denis gyermekként is elég sokat tapasztalt Nem végzett elit iskolában, eredményei alapján mégis bejutott Oxfordba. Egyetemi éveit 1936-ban kezdte meg. Visszaemlékezései szerint ekkor sokkal jobban érdekelte a művészet, elsősorban a festészet és az irodalom, mint a politika. Ám ezekben az években kevesen maradhattak távol a politikától. Ó maga szünidőben öt hetet töltött el Németországban, s élményei már ekkor megrázták. Elsőévesként nemcsak a szürrealistaként megismert Picassoért, Matisse-ért, hanem a magyar Moholy-Nagyért is lelkesedik. Ekkor, 1937-ben lett kommunista párttag. Nem egyedül: Oxfordban a kommunista befolyás igen jelentős volt a diákok körében. (Healey erre számos nevet is megad; megemlíti, hogy az Oxfordban tanuló amerikai diákoknak később nagy kellemetlenségei is származtak abból a Mc Carthy-korszakban, hogy néhány hónapon, avagy éven keresztül kommunisták voltak!). 1939-ben őt választják meg az Oxfordban tanuló diákok Labour Club-jának elnökévé. Persze ez a „funkcionális" élettörténet. Az átmenetek feldolgozása korántsem teljes, az időpontok sem mindig kristálytiszták. Márcsak azért sem, mert Haelay igazán „olvasmányosan" megírt életrajzában maga is ugrál, s míg visszapillantva a főszövegben szinte teljes odaadással ír erről a „balos" korszakáról, néhány tucat oldallal később odavetve, összefoglalóan említi meg, hogy a 30-as évek nagy kulturális hagyatéka, a „Left Book" könyvek öröksége inkább nehezékként terhelte meg a Munkáspártot az 1945 utáni időszakban. A szerző a két állítást nem szembesíti egymással, azok a könyv két helyén „külön életet élnek". (A tételek elemzése nem ennek a recenziónak a feladata.) Mindenesetre érdekes, hogy Healey szerint a moszkvai politikából való kiábrándulás nála nem 1939 nyarán következett be, ekkoriban még inkább az oxfordi baloldaliakkal együtt inkább Chamberlaint bírálták, hanem később. Ám ekkor egyúttal merőben új viszonyok közé került. Vizsgáit már nem is tehette le, be kellett vonulnia, megjárta az észak-afrikai, s az olasz frontot. Healey így már 1945 előtt is nagyon sokféle tapasztalatot szerezhetett, igazi politikus „karrierje" 1945-ben kezdődött. Fiatal, a frontról hazaérkezett tisztként (őrnagy, partraszállási szakértő) szólal fel 1945 februárjában (!) a Munkáspárt kongresszusán, - igen radikálisan. Sok fiatal katonatársához hasonlóan még mindazokkal (sőt az egész kapitalista rendszerrel) le kíván számolni, akiknek ezeket a háborús katonaélményeket és éveket köszönhették. Ezen a kongresszuson, ezért a beszédéért figyelnek fel rá, s mint írja, a munkáspárt jobboldaláról, s baloldaláról csakúgy mint a centrumból, olyanok kérték fel, hogy vállalja el a Munkáspárt külügyi osztályának vezetését, mint H. Dalton, H. Laski és Ph. Noel-Baker. A 27 éves fiatalember így „politikacsinálás!" posztra került, egy olyan korszakban, amely már történeti, s egyúttal egyike a legizgalmasabbaknak, amelyről élénken vitáznak a történetírók is. Ehelyütt egyfelől csak Healey szemléletének bemutatására törekedhetünk, másfelől a kötetben feltűnő néhány új mozzanatra hívhatom fel a figyelmet. Természetesen csak a lényegesebbekre. Megint sietve előrebocsátom, hogy az 1945-47-es korszakról is Healey nem egy helyen ír e könyvében, soraiból eltérő következtetéseket is leszűrhet az olvasó, s ezt annál is könnyebben megteheti, mert maga a szerző is „ellentmondásos". Az ellentmondásosság alapja, hogy Healyből is egyszer a kortárs, sőt mílitáns kortárs, másfelől a negyven évvel később visszapillantó tapasztalt, „bölcs", „meghiggadt" politikus beszél, s az olvasó ott láthatja a szerző száján az önirónikus mosolyt. Hiszen ö maga említi — mintegy önigazolásul — „kommunista korszakánál", hogy aki a 20-as éveiben nem radikális, sőt ultraradikális, „annak nincs szíve", — ám ehhez hozzáfűzi a közhelyként ismert és sok „apának" tulajdonított mondás második részét, hogy „ha tíz évvel később is még ott tart, akkor nincs feje". S ez a kitétel Healeynél korántsem szűkíthető pusztán a kommunista „epizódra". Végeredményben ő baloldali labourístaként kezdte, s a jobbközép embereként, majd egyik vezetőjeként folytatta. S éppen ezen az alapon, e megvilágításból mutatja be a szereplőket és a problémákat „élete egész korszakában".