Századok – 1992

Történeti irodalom - Krausz Tamás: Bolsevizmus és nemzeti kérdés (Ism.: Menyhárt Lajos) V–VI/675

történeti irodalom 675 KRAUSZ TAMÁS BOLSEVIZMUS ÉS NEMZETI KÉRDÉS Budapest 1989, Akadémiai - 149 oldal A kötet az MTA Kelet-európai és Nemzetiségi Komplex Bizottságának gondozásában látott napvilágot a „Nemzetiségi Füzetek" sorozat 8. számaként. Igazolva újfent, hogy a Komplex Bizottság fontos tudománypolitikai, szakma és elméleti küldetésre hivatott A 20. sz. eddigi egész története - különösen pedig a korszakváltást hozó fordulópontok (az I. világháború után és napjainkban) kiváltképp szűkebb és tágabb régiókban — bizonyítja, hogy a nemzeti, nemzetiségi kérdés történelemformáló politikai eró. Ezt a megállapítást támasztja alá Krausz Tamás tanulmánya, amely társadalom- és történetelméleti szempontból fontos kérdéseket feszeget, s tárgyát konkrét történeti szempontból is árnyaltan, sok új elemmel gazdagítva fejti ki. Igazolja a tanulmány — mint lenini, bolsevik felismerést —, hogy a társadalompolitikai kérdéseket (szocialista forradalom, szocializmus építése és berendezkedés) nem lehet függetleníteni a nemzeti problematikától, de a hatalmi-politikai és az államrezon szempontjaitól sem. És viszont. A nemzetiségi viszonyok rendezésére irányuló törekvés számot kell vessen a többi említett tényezővel. A szerző által vizsgált 1917-1922 közötti időszak — mint történelmi fordulópont — sokrétűen vetette fel a problémát a bolsevikok számára is mind politikai, mind elméletei szempontból. A téma tárgyalása során az önrendelkezés értelmezése volt a kulcskérdés. Egyidejűleg felvetődött a nemzeti, vagy osztály integrálódás erőssége közötti különbség is. Számos bolsevik vezető (különösen Pjatkov és Buharin) hajlamos volt absztrakt módon közelíteni a problémához, s R. Luxemburg nyomdokain haladva a világtőke mozgástendenciájának alárendelten értelmezte a problémát Figyelmen kívül hagyták a társadalmi létszférák (gazdaság, tudat, politika) dialektikáját, s a hatalomra jutott proletariátus önrendelkezésében gondolkodtak. Holott — különösen régiónkban, azon belül a cári birodalomban — a nemzeti önrendelkezés kérdése a megkésettséggel, a periféria jelleggel összefüggésben is megkerülhetetlen, stratégiai jelentőségű problémát jelentett. Ezt a realitást ismerte fel Lenin, s törekedett mind politikai, mind elméleti szempontból figyelembe venni. Krausz tanulmánya nyomon követi a kérdés konkrét történeti, politikai változásait, oroszországi mibenlétének differenciáltságát. Nem csupán a bolsevik, hanem az azzal rivalizáló álláspontokat is bemutatja. Külön, új értéke a kötetnek a többi oroszországi politikai irányzat (Mensevikek, eszerek, liberálisok, konzervatívok) álláspontjának elemzése, mivel ezekkel ütköztetve válik érthetővé a bolsevik felfogás, annak változása — pl. a föderáció gondolatának az elfogadása. Hasonló jelentőséget kell tulajdonítanunk a nemzetiségi területeken működő politikai törekvések bemutatásának. Kiderül mindenekelőtt, hogy az adott helyzetben (1917) társadalompolitikai (cárizmus és régi rend ellenes) vonulatuk erőteljesebbnek mutatkozott, mint nemzeti identitásuk. Később azonban, a polgárháború körülményei között, az Antant intervenciók idején, külső hatásra is felerősödtek az önállósulási törekvések, s kimenetelüket nagyban befolyásolta, hogy milyen társadalompolitikai tartalmakat őriztek meg, mennyire voltak képesek a nemzeti és társadalmi törekvések ötvözésére, milyen „szövetségesekre" támaszkodtak. Végül is — mint ismeretes — a finnek és a lengyelek az első lépésben kiváltak Oroszország kereteiből. A Baltikumban — a breszti béke függvényében is — a szovjetek kétszeri hatalomra kerülését követően a burzsoá nemzeti alapon történő elkülönülés következett be. A többi nemzetiség esetében a polgári jellegű nemzeti fejlődés erőtlensége, az Oroszországhoz kötöttség (gazdasági és politikai értelemben) szívóssága, a belső és az oroszországi politikai erőviszonyok alakulása lehetővé tette a szovjethatalom megszilárdulását, s napirendre tűzte a föderáció kialakításának a kérdését. A laza konföderáció (grúz) és az „automatizálási" (Sztálin) elképzelések végletei között a lenini koncepció alapján alakult meg a Szovjetunió. Tükrözte ez a nemzeti kérdés jelentőségének felismerését. Számos területen biztosította a nemzetiségek önrendelkezését, fejlődését. Ugyanakkor szem előtt tartotta az új társadalmi kísérlet állami kereteinek működőképességét is. Hogy a nemzeti nem csupán kulturális, hanem politikai kérdés is, az már az 1917-22 közötti időszakban is bebizonyosodott, a bolsevikok vitái is tükrözték. Napjaink fejleményei pedig ismételten igazolják. A tanulmány érzékelteti, ha markánsan nem is fogalmazza meg, hogy a demokratizmus sorsától függött a lenini konstrukció érvényesítésének lehetősége. Az a körülmény, hogy 1917 után ( a polgárháború idején érhetően) a demokratikus alulról építkezést mind társadalompolitikai, mind nemzetiségpolitikai aspektusból a centralizáció túltengése, sőt a bürokrácia eluralkodása váltotta fel, nem csupán a