Századok – 1992

Történeti irodalom - Cimbaev Nikolaj. Szergej Szolovjov (Ism.: Niederhauser Emil) V–VI/667

történeti irodalom 669 Mint már bevezetőben jeleztük, Cimbajev könyve ennél sokkalta többet is mond, nem Szolovjovról, hanem Oroszországról. Mindjárt az első fejezetben kitűnő képet kapunk az orosz arisztokráciáról, annak mecénási tevékenységéről, a pártfogó Szergej Sztroganov kapcsán, aki Szolovjovnál jóval idősebb volt, gyermekkorától ismerte ót, de még módja volt öreg emberként könnyes szemmel emlékezni róla halála alkalmából. Nagyon sokat hallunk a nyugatosok és a szlavofilok ellentétéről, a század derekának legfontosabb orosz szellemi vitájáról. Nem érdektelen, hogy a radikális nyugatosokat Cimbajev kevésbé emlegeti, hiszen Szolovjov is szembenállt velük. Annál többet olvashatunk a liberálisokról, Granovszkijról és Csicserinről, egyébként Szolovjov személyes barátairól. Cimbajev bemutatja I. Miklós korát is, különösen az 1848-55 közti legnehezebb éveket, a szellemi élet teljes elfojtását. A császár halála óriási megkönnyebbülést jelentett az orosz értelmiség számára. Vagy sokat tudunk meg Szolovjov elődjéről a moszkvai katedrán, M. P. Pogogyin történészről, a kissé még dilettáns és nagyon összeférhetetlen kutatóról, aki egyik tanulmányában azt Irta meg, hogy nyugaton minden rossz, Oroszországban minden jó. Cimbajevnek nem kellett itt különösebben aktualizálnia, a célzás (és sok egyéb allúzió) a mai olvasó számára nyilvánvaló, érthető. Az orosz politikai életről is kapunk vázlatot, udvari intrikákról, a rendszer kreatúráiról, vagy éppenséggel a külpolitikai eseményekről egyaránt. Szinte azt lehetne mondani, a 19. sz. orosz történelmének egészéről olvashatunk modem szellemben, Szolovjov ürügyén. Egy rövid ismertetésbe persze ez mind nem fér bele. Cimbajev liberális nyugatosnak tekinti Szolovjovot, pontosabban azt írja, hogy Szolovjov idővel „nyugatosnak számított". Nem titkolja persze, hogy felfogásában voltak olykor szlavofil elemek is. Ebben a vonatkozásban talán árnyaltabb képet adhatott volna a szerző hőséről. Szolovjov kétségtelenül nyugatos volt abban az értelemben, hogy az orosz történelemben kimutatta a fokozódó közeledést Európához. De azért a szlavofil ízű szembeállítás Oroszország és Európa közt ugyancsak nem volt idegen tőle. A népi állam gondolatának is van szlavofil íze. Az erős kormányzat melletti hitvallás is inkább mintha a szlavofilokhoz közelítené Szolovjovot. Igaz, a szlavofilok ezzel szembeállították az elvont népet, Szolovjov csak az erős államot hangsúlyozta. Szolovjov mély, őszinte vallásossága is idegen volt a nyugatosok körében. Csaadajewel csak Miklós bírálatában tudott egyetérteni. Ezért úgy véljük, Szolovjovot maradéktalanul egyik csoporthoz sem lehet sorolni, valahol a kettő között volt, talán közelebb a nyugatosokhoz. Olykor Cimbajev is mintha ezt sejtetné, de a fogalmazásban mindig egyértelműen a nyugatosság mellett áll ki. Cimbajev szerint Szolovjov végül is egy liberális utópiához jutott el — de hiszen, fűzi hozzá Cimbajev — az utópizmus az orosz értelmiség jellemző vonása. Az osztályviszonyokat a hódításokból magyarázta és elkerülhetetlennek tartotta. Szolovjov 1843-ban Párizsban olvasta de Custine márki könyvét, „Oroszország 1839-ben", a miklósi rendszernek ezt az azóta is sokat emlegetett gyilkos kritikáját, amely George F. Kennan szerint nem is I. Miklós Oroszországának kritikája, azzal szemben igazságtalan, hanem a szovjet rendszer bírálata. Szolov-I jov annak idején ellenérzéssel olvasta, a nacionalista sztereotípiák megnyilvánulását látta benne, és Cimbajev sem mond ennél többet. Holott, ha abban egyet is lehet érteni Kennannel, hogy de Custine könyve a szovjet rendszer kritikája, azért a miklósinak is hű képe, esetleg részletkérdésektől eltekintve. Úgy tűnik, a mai orosz értelmiség roppant kritikus tud lenni a szovjet valósággal szemben, de amikor Oroszországot egy külföldi bántja, mintha mégis eleve védekező, elutasító álláspontra helyezkedne. Ez a megjegyzés azonban talán igazságtalan is Cimbajewel szemben, aki, mint jeleztük, a kötetben nagyon sok utalást tesz a szovjet valóságra, pontosabban a ma félig elmúltra, nem is nagyon titkolja ezeket az utalásokat. A cári rendszerrel szemben a „társadalom" oldalán áll, ahogy az értelmiségiek akkor nevezték magukat. Az erős, liberális állam hangsúlyozását Szolovjovnál egyértelműen elfogadja. Kitűnő könyv Cimbajev munkája, amellett még nagyon olvasmányos is. Valóban egy újfajta történeti gondolkodás és szemlélet megnyilvánulása. Már csak azért is örömmel fogadhatjuk, nemcsak a gazdag tényanyag miatt. A könyv végén adott bibliográfia csak Szolovjov főbb kiadásait meg a közvetlen róla szóló irodalmat tartalmazza. Cimbajev forrásanyaga ennél lényegesen bővebb. Aki hiteles képet akar a múlt század Oroszországáról, bízvást nyúlhat Cimbajev munkájához. Niederhauser Emil