Századok – 1992
Tanulmányok - Szakály Ferenc: A magyar nemesség a török hódoltságban V–VI/562
616 szakály ferenc szántatta és vettette velük, részben kilencedet szedett minden őszi és tavaszi vetésük, valamint bárányaik után. Vagyis: „összeházasította" a szeijárást a hódoltsági területen igen ritka — termelő egységenkénti adózás legterhesebb elemeivel. Persze a jobbágyok sem hagyták annyiban a dolgot; nyilván az ő felszólamlásuk következményeként, a zálogszerződés megújításakor, 1675-ben Sósék megvonták Szalaitól az adóztatási forma szabad megválasztására adott jogot, mire a jobbágyok sietve kijelentették, hogy nem hajlandók tovább robotolni és kilencedet adni, s helyettük 50 forint summát ajánlottak. Ezzel szemben Szalai és fia Heves-Külső-Szolnok 1675. június 26-i közgyűlésén tiltakozás formájában bejelentette, hogy nem éri be a summával, hanem továbbra is megköveteli jobbágysorú földijeitől az előbbi szolgálatokat. Ellenkező esetben ugyanis úgymond ráfizetnének a zálogbavételre, hiszen bevételük nem érné el a lekötött összeg törvényes évi kamatát — 6%-ot—225 forint 25 dénárt —, amit pedig úgy is megkaphattak volna, ha pénzüket egyszerűen kölcsönbe adják.364 (S — tegyük hozzá — ez utóbbi esetben még a nyakas jobbágyokkal sem kellene bajlódniuk). Szalaiék kijelentése rávilágít arra, hogy milyen nagyságrendű hasznot reméltek a hódoltsági zálogbavevők, amikor tőkéjüket olyan birtoktestekbe fektették be, amelyekre nem közvetlenül gazdaságuk kiteijesztése és biztosítása céljából volt szükségük. S egyszersmind magyarázattal szolgál arra is, miért áldozott oly, irreálisnak tűnő, hatalmas összegeket Horváthi János vagy Király Mihály plébános egy-egy jelentéktelennek tetsző birtokrész megkaparintására: ha például az utóbbi valóban többet ki tudott vasalni a hortiakból, mint a befektetett 2000 tallér évi 6%-a — azaz: 120 tallér —, úgy tíz esztendő leforgáa alatt közel megduplázhatta tőkéjét, amely visszaváltáskor persze úgyszintén visszafolyt hozzája. Különösen jövedelmezővé vált a zálogbirtoklás akkor, ha a földesúri szolgáltatások behajtásának joga mellé még az egyházi tizedét is megszerezte. Az árendára kifizetett néhány forint, illetve a ténylegesen behajtott tized közti különbség tetemes hasznot hozott. 1652-ben a Jászberényben élő Bitskey Tamás intette meg a pándiakat (Pest m.), „hogy el legyenek az nemes pándi feöldem nélkül, mivel kéth esztendőbeli búzámot eők tudgyák hová tették, úgy minth nyolcz kilát és kéth kila árpámoth".365 Jó ismerősünk, Horváthi János kállói plébános 1666-ban — Szebeni János ecsegi (Pest m.) plébános társaságában — 50 forintért bérelte Nógrádverőce (Nógrád m.) tizedeit (amiből a püspök a fagy okozta károk és a falu pusztulása miatt 20 forintot elengedett nekik), majd jászberényi plébánosként 1680-ban 50 tallért(f) és 3 forintot tett le a váci püspök árendátorának, hogy két kókai telkének, illetve Szenttamáskáta általa birtokolt negyedének tizedét a maga számára hajthassa be.36 6 (1666-ban egyébként Szebeni árendálta Ecseg felének, valamint Szurdokpüspökinek (Heves m.) és Herencsénynek (Nógrád m.) a tizedeit is.)367 A tizedhasznosítási gyakorlat feltehetőleg egyébként is szorosan összefügg a hódoltsági magyar földesúri „réteg" kialakításával. Mivel a tizedek „kiárusítását" végző püspöki megbízottaknak részesedés járt a bevételből,36 8 joggal gyanítható, hogy a fentebb említett plébános-földesurak részben — esetleg túlnyomó részben — e forrásból jutottak az általuk birtokszerzésre felhasznált, jelentős összegekhez. Horváthiról például tudjuk, hogy a váci püspök vikáriusaként legalábbis 1666-ban és 1667-ben ő végezte a tizedek bérbeadását,36 9 s mint a püspöki birtokok plenipoten-
