Századok – 1992

Tanulmányok - Szakály Ferenc: A magyar nemesség a török hódoltságban V–VI/562

614 szakály ferenc mes Tasson lakozó nemes Végh Andrást, Végh Istvánt, Végh Tamást és azoknak jobbágyit, Solt vármegyében lakozókat ugyan Solt vármegyében leveó Szent György és Halász Telek pusztáknak... hatalmasul való élésétül".355

Utóbb, az 1660-as években a tassiak kibérelték Halásztelkét Halmy földesúr-társától, Fáy Lászlótól, sőt a Véghek fundusán lakó Antal Imre külön is adott neki egy karmazsin csizmát.35

6 A dunántúli részeken is ráakadhatunk egy-egy jobbágyai közt élő régi nemesre. Egy, a győri várban 1679-ben felvett tanúvallatás alkalmával nemcsak Arany János abai (Fejér m.) nemes, hanem annak két, ugyanott lakó jobbágya is megjelent.357 Arany egyik jobbágya, Szabó András eredetileg Szentimrén lakott, s úgy került annak fennhatósága alá, hogy Hadzsi basa fogságába esvén, valamikor 1678 előtt az abaiak váltották ki 500 talléron, mire örökös jobbágyságra kötelezte magát részben Aranynak, észben a megnevezett töröknek.358 Habár a Végh család kétségkívül jobbágyos birtokos volt, nevét hiába keressük Pest-Pilis-Solt vármegye solti járásának „possessionatusai" között. Ebből arra kell következtetnünk, hogy — szemben az időleges zálogbirtokosokkal — a nemesi vármegyék ezeket, a jobbágyokkal is rendelkező régi birtokosokat nem tartották teljes jogú földesúrnak. Ennek csakis az lehet a magyarázata, hogy a betelepített földhöz való jogukat — bár a gyakorlatban elismerték — bizonyos fokig „obskurusnak" tekintették, ellentétben a zálogbirtokosokéval, akik mintegy a kétségbevonhatatlanul teljes jogú kinti földesurak helyettesítőinek számítottak a szemükben. Amikor 1672-be a solti nemesek azt bizonygatták, hogy dunapataji Vörös Sebestyén — mint „saját puszta telekét" — maga telepítette be Bátyát Foktőről és Kiskunhalasról (mind Solt m.) átcsábított jobbágyokkal, pataji Csenket János 40 esztendős nemes a következőket mesélte: „engem az atjám, Csenket Pál mustoha aniámra nézve házátul el űzött volna, mentem Vörös Sebestién bátiám uram házához lakni mint árva giermek, nála laktomban az kérdettem: »Bátiám uram, mi hasznát venné kegyelmed az bátiai jobbágioknak, hol ott pénzbeli adót nem adnak?« Erre nekem, így felelt: » ló öcsém, nem veszem én ugian pénzbeli adóiukat, mivel az török földön lakom, de míg köztük laktam, addig búzámat le arattattam velük, kaszáltattam, ismét az mikor az kerteket [értsd: mezei kerteket] csináltattam, azokat irtattam velük«. Ezt láttam penig, hogy az nádudvari rácsok [-szerbek] az adóban búzát, kölest, lenmagot hoztanak neki, nem egiczer, nem kéczer, hanem egyníhányszor".359 Bár e vallomásból is kiderül, hogy pusztán a török jelenléte nem akadályozta meg a hódoltsági földesurakat abban, hogy jobbágyaikból valaminő formában hasznot húzzanak; az itteni földesurak ellentmondásos jogállása — egyfelől maguk is adófizető jobbágyok, másfelől jobbággyal rendelkező kizsákmányolók voltak — önmagában is megnehezítette, hogy a lehetőségeket maradéktalanul kiaknázzák. Ha nézeteltérés támadt köztük, a török földesúr éppúgy bánt hódoltsági „földesúrtársával", mint bármelyik másik jobbágyával. „Mikoron ennekelőtte húsz esztendővel a tassiak török ura Ráczkeviben házához ment volna — emlékezett már a felszabadulás után, 1696-ban Bcry Mihály ráckevi nemes —, maga eleiben hivatván nagy büntetés alatt tassy Végh Istvánt és ottan fenyegetvén eőtet, hogy miért háborgattya az tassy jobbágyit, és így látván ezen fátens az töröknek fel gyúladott haragját, magais kérvén szép szóval, hogy valami kárt ne tegyen az Végh Istvánnak, mely kéréssének engedvén, török urok mondotta, hogy csak adgyon reversálist magárul,