Századok – 1992
Tanulmányok - Szakály Ferenc: A magyar nemesség a török hódoltságban V–VI/562
586 s7.akály ferenc szerzésére, ráébredtek, hogy — a manumittálásokhoz hasonlóan — jobban járnak, ha lenti birtokaikat egyszerre felvehető és felhasználható, nagyobb összegért átengedik az érdeklődőknek, mintha a szerény és bizonytalan évi bérösszegre spekulálnak. Csakis ezzel magyarázható, hogy Fáy László, aki egyébként élenjárt Pest megyei pusztái hasznosításában,14 3 1670-ben Tóth Gergely alsónémedi nemes javára lemondott az inárcsi (mindkettő Pest m.) pusztán birtokolt részeiről. Fáy a tőle kapott 18 ,jó mértékű arany" fejében örökre átadta Tóthnak ezt a birtokát.14 4 Ilyen csekélyke — mondhatni: jelképes — összegért azonban hódoltsági lakos csak a legritkább esetben juthatott örökbirtokhoz a kinti földesúrtól. Ha valaki az utóbbiak közül valaminő okból végleg megválni kényszerült egyik-másik birtokától, alaposan megfizettette annak az árát. Nagykőrös város kisebb vagyont — mindösszesen 2670 tallért — költött arra, hogy Pótharasztját (Pest m.) a magáénak mondhassa. Egyik feléhez viszonylag olcsón hozzájutott: 1638-ban 300 tallérért vette zálogba Sári Farkas özvegyétől, Szöllősy Borbálától. Mivel azonban abba magát bevezettem elmulasztotta, Battik Péter és Korozmay János uratlan részbirtokként felkérte és meg is kapta azt Esterházy Miklós nádortól. Az adománybirtokosok azonban nem tudták visszafizetni a zálogösszeget, s ezért 210 ezüst tallér felárral örökre átengedték a puszta felét a városnak, amely ezúttal sietett kikérni a nádori hozzájárulást, s amelynek birtokába aztán 1642-ben ellentmondás nélkül bevezettette magát. Néhány hónappal később — úgyszintén nádori hozzájárulással és ellentmondás nélkül — beiktatta magát a besenyei Fekete Gergelytől 2000 tallérért megvásárolt másik félbe is. Ez sem védte meg azonban attól, hogy 1646-ban Dersffy János, Szemlyéki János és Ráday András adományul kérjék és kapják azt III. Ferdinánd királytól. Fekete Gergely özvegye — mint szavatoló (evictor) — ugyan azonnal felszólamlott ellenük, de a város, úgy tűnik, nem bízott abban, hogy vitathatatlan jogait meg tudja védelmezni, s inkább 160 tallérért megvásárolta magának a Ráday-Szemlyéki-részt is.145 Esterházy Pál nógrádi főkapitány 1628-ban „iure perpetuo et irrevocabiliter" adta el a Pilis megyei Tótfalunak a vele szomszédos Tahi (Pilis m.) pusztát, nyomatékosan kijelentvén, hogy abban semminemű jogot nem tart vissza magának.146 Leszármazottját, Esterházy Pál nádort azonban ez egyáltalán nem zavarta abban, hogy Tahit 1701-ben visszaminősítse zálogjogon birtokoltnak.14 7 Tekintve, hogy egyébként még a vásároló által lakott és használt telkek végleges elidegenítésére is csak meglehetősen ritkán akad példa,14 8 a nádor tulajdonképpen joggal feltételezte: őse nem lehetett olyan meggondolatlan, hogy lemondjon arról, amit egyszer már megszerzett. A korabeli nemesi közfelfogás ugyanis azt diktálta, hogy a megszerzetthez vagy a megszerezhetóhöz körömszakadtáig ragaszkodni kell, sőt a már elveszettnek tűnőről sem szabad véglegesen lemondani. Hiszen a fekvőségekből úgy is pénzt lehetett csinálni, hogy a tulajdonos jogai közben nem csorbulnak, ennek megfelelően a hódoltsági birtokcserék — hasonlóan az azon kívüliekhez, de még az ottaniaknál is nagyobb százalékban — leginkább zálogolással történtek. Ennek következtében nem egy, eredetileg eladásnak indult ügylet is ezzel végződött. Például Tassy János 1639-ben még úgy nyilatkozott az egri káptalan előtt, hogy Turtő (Külső-Szolnok m.) pusztájának felét 1000 magyar forintért örökösen eladta Mezőtúr városának,14 9 fia, Mihály azonban — felemelt 1200 forintos összegért is — csak az elzálogosításhoz
