Századok – 1992

Krónika - KUMOROVTTZ LAJOS BERNÁT 500

KRÓNIKA KUMOROVITZ LAJOS BERNÁT (1900-1992) 1992. február 22-én „lépett a minden halandók útjára" Kumorovitz L. Bernát premontrei kanonok, az MTA rendes tagja, a Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság örökös tiszteletbeli díszelnöke, a hazai történeti segédtudományok művelőinek nesztora, nagyon sokunk professzora. Beda Venerabilis utóda volt б századunkban, s nyugodtan vallhatta: a kutatásban és tanításban lelte minden örömét. Majdnem hét évtizeden át ez töltötte ki szinte minden idejét. Amikor életének már tizedik évtizede is elközelgett, s testén kezdett úrrá lenni a fizikai elgyengülés, a személyesen, vagy telefonon hozzá fordulóknak, tanácsot kérőknek még mindig bőven osztotta éber és tiszta szellemének kincseit. Tudós tanárunk volt, s tanítványai voltunk mindahányan az utolsó hetekben is. Egyszerre volt tudós és tanár indulása percétől mindvégig, s erre igyekezett nevelni hallgatóit, tanítványait. Amikor kutatott, állandóan „átpillantását vágyta az egésznek", s a legapróbb részleteknek tűnő kérdések vizsgálata során is az elemzett tárgy nagyobb összefüggésekbe állításának igénye vezérelte. A részletkérdések aprólékos, ha kellett, mikrofilológiai analízise során hatolt be a középkor életébe, s mutatta be a magyar múlt ünnep- és hétköznapjainak európai távlatát. Közelebbi szakterületét a történeti segédtudományok alkották. A legszívesebben a középkori írásbeliséget búvárolta, egyszerre vizsgálta a „legmagyarabb" fejlődés tényeit és nemzetközi forrásvidéküket. Címertani kutatásaival közvetlenül mozdította elő nemzeti önismeretünk és öntudatunk jelvényei múltjának megismerését. Állandóan izgatta a kérdés: a honi társadalmi fejlődés milyen mozzanatai és szükségletei a latin kereszténységű Európa milyen jogi és kulturális vívmányainak befogadását kívánják meg, hogyan befolyásolják ezek azt, ami Pannóniában alakul, s miként hathat Magyarország a középkor szellemi Európájára? A kérdések természeténél fogva mindez eleve egyháztörténeti problémaként jelentkezett, s megoldásuk az egyháztörténet eredményeit is hozta. Professzorunk napjaink számára alig elgondolható ismeret és tudásanyag birtokában, de mégis hallatlan valóságérzékkel (mondhatnám: fausti valóságérzékkel) nyúlt a középkornak az ő részére szinte élő kérdéseihez. Neki ezek nem elvont, hanem eleven feladattal való foglalkozást jelentettek. A középkori ember életének megelevenítése nem volt számára alig leküzdhető nehézséggel való birkózás, mert gondolatvilágában ez a régmúlt benne lüktetett, a maga antik gyökérzetével együtt. A római és kánoni jog kulcsot adott számára a segédtudományi kutatásban csakúgy elsőként és úttörőként, mint ahogyan új ösvényt nyitott ilyen irányú munkásságával a hazai középkori várostörténetben. Domanovszky Sándor és Szentpétery Imre mellől indult tudományos pályája. Ez utóbbi professzornál doktorált, lett tanársegéd, adjunktus, tartott proszemináriumot, szerzett magántanári képesítést s az ő ajánlására választotta levelező tagjává 1945-ben az Akadémia. Tudását bécsi ösztöndíjas tanulmányúton, s a Vatikánban