Századok – 1992

Történeti irodalom - Gumiljov Lev: Drevnyaja Rusz i Velikaja Sztyep (Ism.: Vígh Zoltán) III–IV/470

473 történeti irodalom Monomah idején valamelyest megújuló Rusz valójában már organikus egészet alkotott Kunországgal, a Dest-i-Kipcsakkal, mi több, a kortársak is egyetlen szuverén államnak tekintették az egykori ellenfeleket. Ha ez nem lett volna így, a rusz fejedelmek kísérletet sem tettek volna a kunok megsegítésére a mongolokkal szemben. Gumiljov könyvében nem ez az első eset, hogy különböző etnoszok szimbiózisára hivatkozik, amelyet természetes és előnyös állapotnak fest le. Nézete közel áll a múlt században keletkezett „szövetségi" elméletekhez, amelyek tagadták az európai népek hódítókra és meghódítottakra való felosztását. A negatív példát a már megszokott módon Kazária nyújtja, ahol nem sikerült létrehozni az etnoszok békés egymás mellett élését, ezért a Kiméra szövetségesek nélkül maradt a legnagyobb veszély idelyén. Mint az eddigiekből kitűnik, a Rusz nem azért kezdett el részeire bomlani, mert a nomád támadások meggyengítették a központi hatalmat, hanem mert a részfejedelemségek a 13. század elején másmás válaszokat kezdtek adni a nyugati kihívásokra: a nyugatabbi területekre hatott a teijeszkedő germánlatin világ, amely Bizáncnak a keresztesek által történt elfoglalása után hatalmas harapófogóba ölelte az ortodoxia utolsó bástyáját, a Ruszt. A keletebbi régiók viszont hűek maradtak a bizánci hagyományokhoz, s ezzel megkezdődött a Rusz kettéválása, sőt etnikai dezintegrációja. Gumiljov azonban nem a belháborúkban látja a szakadás okát, hanem a Rusz, mint etnosz, genetikai elöregedésében, a passzionaritás csökkenésében, amely egyedül az északi Ruszra nem volt jellemző. Itt a vlagyimiri fejedelemség átörökítette az ősi Rusz anyagi és szellemi kultúráját a következő új etnosz, a moszkvai Oroszország számára. A könyv ugyancsak részletesen foglalkozik a soronlevő sztyeppei birodalom keletkezésével, de a mongol hódítással kapcsolatos álláspontja szintúgy eltér a szokványostól. Gumiljov szerint a sztyeppétői északabbra került Rusz nem volt kitéve a mongolok csapásainak, mert azoknak semmi szükségük nem volt a számukra értéktelen erdővidékre. Csupán azok a városok szenvedtek a mongolok bosszújától, amelyek nem voltak képesek idejében kapitulálni, de ezek száma jelentéktelen volt. A betörő mongol seregek — érvel a szerző kissé ellentmondva saját előző tézisének — amúgy is csak ellenségeiket, a kunokat akarták szétzúzni, s a Rusz fejedelmeivel szemben eleinte barátságosak voltak. Az is figyelmet érdemel, hogy míg a mongolokkal szemben szinte egyáltalán nem volt ellenállás, a Baltikumban támadó német lovagokat a novgorodiak egyedül vissza tudták verni. Lényegében tehát a kunok leverése után az egykori Rusz és a sztyeppe új mongol urai ismét egyfajta szimbiózist alkottak, amely nem akadályozta az északi vidéken fokozatosan kibontakozó etnogezenist, Moszkóvia születését. Gumiljov úgy gondolja, hogy Moszkva esetében egy teljesen új államalakulatról van szó, amely később önmagában is „szuperetnosznak" bizonyul: sikeresen asszimilálja majd a szomszédos finn-ugor és türk népeket, s amikor fordul a kocka, Oroszország ismét kiteijeszti hatalmát a nem is olyan ellenséges sztyeppére. A 18. században befejeződik az orosz reconquista, de I. Péter és II. Katalin reformjai megtörik az önálló orosz fejlődés dinamizmusát, egyoldalú nyugati orientációjuk pedig erősíti a káros befolyást. A recenzens meglehetősen vegyes érzelmekkel tette le az orosz történész könyvét, de nem fogadta meg Dmitrij Lihacsov akadémikus tanácsát, aki az előszóban azt tanácsolta az olvasóknak, hogy vagy teljes egészében vessék el, vagy teljes egészében fogadják el az orosz történelem ilyen interpretációját. Ehelyett bizonyára hasznosabb a vaskos műből kiemelni a továbbgondolásra érdemes motívumokat, mint például a korabeli mentalitás vizsgálatát vagy az óorosz (rusz) és moszkvai etnikum kapcsolatának vizsgálatát. Gumiljov hatalmas adatmennyiséget dolgozott fel, de fura módon, s meghirdetett szándékával éles ellentétben, egyáltalán nem tért ki olyan fontos dolgokra, mint a Rusz és a sztyeppe klimatikus viszonyai, illetve azok változásai az érintett hét évszázadban. Ehelyett a politikai, gazdasági és magánérdekek kusza hálóját helyezte az előtérbe, ami persze nem baj, de a magyar olvasó hamar rájön, hogy a legtöbb felhasznált forrást Gumiljov igen tendenciózusan alkalmazza, ráadásul — mint éppen a magyar krónikák esetében kiderült — még pontatlanul is. Anonymustól kritika nélkül átveszi az Etelközben elpusztított magyar nők és gyermekek történetét, mert ezzel bizonyítaná, hogy a kazárok felbújtotta besenyők milyen irtóhadjáratot folytattak. (Szemben a 13. századi tatárjárással...) Számtalan csúsztatás szerepel még a könyvben, de nem kevésbé zavaró a Nyugattal szembeni egyoldalú elfogultság sem. Gumiljov emellett a kazáriai zsidókat teszi meg állandó bűnbaknak, és némely gondolatmenetében mintha a századforduló orosz antiszemita írásai tükröződnének. Ez, illetve az öntörvényű oroszországi fejlődés fontosságának hangsúlyozása kétségkívül rendkívüli népszerűséget szerzett neki az újonnan szerveződő moszkvai jobboldali csoportokban. A könyv alapkérdése azért komoly figyelmet érdemel, mert valóban tisztázatlanok még az egykori Rusz és a mongolok kapcsolatrendszerének részletei, és valószószínűnek látszik, hogy a többszáz éves együttélés nem járt csak pusztítással, civilizációs hanyatlással. Gumiljov eredendően hamisnak minősíti a „tatár iga" koncepcióját, — amelyet megint csak 18. századi nyugatosok alkottak — és amellett érvel,