Századok – 1992
Történeti irodalom - Ex ipsis rerum documentis (Ism.: Font Márta) III–IV/474
474 történeti irodalom hogy a három évszázados mongol szövetség (!) megakadályozta a sokkalta súlyosabb „német iga" kialakulását. Vélhetőleg Lev Gumiljov ebbe a könyvbe sűrített össze szinte mindent, amit el akart mondani a korról. Szerencsésebb lett volna, ha kisebb idő-intervallumot választ, és a vizsgálandó kérdések körét is leszűkíti, mert akkor talán higgadtabb és alaposabb elemzést végezhetett volna. A recenzensnek alapos a gyanúja, hogy a hatalmas anyag csupán körítés a túl merész koncepció köré. Ennek ellenére Gumiljov elismerést érdemel, amikor megkérdőjelezi a hagyományos orosz történetírás legtöbb dogmáját. Akármennyire vitathatóak is a szerző nézetei, szinte biztosra vehető, hogy újra fellobbantják a kora-középkori orosz történelemről folyó vitákat. Vigh Zoltán EX IPSIS RERTJM DOCUMENTIS. Medievisztikai tanulmányok. Jubileumi kötet Harald Zimmermann 65. születésnapjára. Herausgegeben von К. Herbers, H. H. Kortüm, С. Servatius Thorbecke Verlag, Sigmaringen, 1991. 664 I. Meglehet, Magyarországon is kevesen tudják hogy Zimmermann professzor, a tübingeni egyetem tanára, neves középkorkutató, Budapesten született 1926-ban erdélyi szász eredetű családban. A családi múlt iránti érdeklődés vezette mind a történeti stúdiumok mind az evangélikus teológia felé. Mindkét irányú bécsi tanulmányait doktorátussal zárta le, majd 1961-ben tudományos minősítést szerzett. 1968 óta a medievisztika professzora. Tíz évig a saarbrückeni egyetemen oktatott, 1978 óta pedig a tübingeni egyetem Közép- és Koraújkori Történeti Intézetét vezeti. Tudományos tevékenysége igen széles skálán mozog: a koraközépkortól a 15. századig, az egyháztörténettől a társadalomtörténetig minden területen letette névjegyét. Több évtizedes kutatásai összegződnek az 1989-ben megjelent háromkötetes munkában, amelyben a 896-1046 közötti pápai oklevelek kritikai kiadását végezte el. Zimmermann professzor több tudományos akadémia és számos tudományos szervezet tagja, a tübingeni székhelyű Institut für Donauschwäbische Geschichte igazgatója. A kötet nemcsak terjedelmében, hanem tematikailag és tartalmában és méltó tisztelgés a sokoldalú történész előtt. A közel hétszáz oldalnyi teljedelem negyvenöt pályatárs-kolléga-tanítvány dolgozatát fűzi egybe. Munkáik tematikailag és időrendben éppoly szerteágazóak mint Harald Zimmermann munkássága; mégis a szerkesztőknek sikerült négy rendezőelv szerint csoportosítani e gazdag anyagot. Ez önmagában is szerkesztői bravúr. Az első fejezet a forrásinterpretációké, mondhatnánk ha erre a megjelölésre a többi tanulmány is nem szolgált volna rá. Az az érzésünk, hogy e fejezetbe azok a tanulmányok kerültek, amelyek a további, szűkebb tematikájú fejezetek egyikébe sem voltak beilleszthetők. A második fejezet a pápaság történetével és az egyházjog kérdéseivel foglalkozik. A harmadik és a negyedik fejezet hasonló tartalmú, de időben más-más történeü periódusra korlátozódik: a harmadikban az Ottók és a száli uralkodók korabeli császárság és az egyház közötti viszonyról, a negyedikben pedig a későközépkor hasonló összefüggéseiről esik szó. Az első fejezet tizenhét szerzője közül többen a krónikakutatás problémáihoz nyúlnak. К. E. Petzold tanulmányában a középkori annalesek előzményeit kutatja. H. Löwe összehasonlító szövegelemzése két koraközépkori történetíró, Cassiodorus és Jordanes fogalomvilágába enged bepillantást. Megállapítása szerint a vizsgált citátumokból arra lehet következtetni, hogy a 6. században a hun és a gót népcsoport kapcsolatban állhatott egymással. J. Fried pedig a kölni káptalannak egy 12. századi művelt kanonokját mutatja be. P. Hilsch tollából egy 14. századi Prágában élő német klerikusról és krónikafordításáról olvashatunk Egy későközépkori német lírikus, Oswald von Wolkenstein alakját hozza közelebb A. Schwöb, míg H. Fuhrmann a 19. században várostörténetet író Theodor Heidenfeldet mutatja be. A diplomatika problémakörébe tartoznak R. Schieffer megállapításai a 10-11. század fordulóján keletkezett pápai oklevelek datálásáról; D. Rübsamen tanulmánya a III. Frigyes-kori királyi oklevelek büntetésformuláiról; R. Neumüllers-Klauser gondolatai a középkori hamisításokról. Ez utóbbi munka a diplomatika határait átlépve nemcsak az oklevelekben, hanem a különböző feliratokon fellelhető hamisításokkal is foglalkozik. Az egyháztörténet kérdéseit érinti H. Mordek és E. J. Nikitsch. Az előbbi szerző azt vizsgálja, mivel magyarázható, hogy az ír származású szentek nagyobb számban bukkannak fel egy 9. századi ereklyelistán.
