Századok – 1992

Történeti irodalom - Gumiljov Lev: Drevnyaja Rusz i Velikaja Sztyep (Ism.: Vígh Zoltán) III–IV/470

472 történeti irodalom székelő zsidó kereskedő-oligarchia érdekeinek védelmében tízezerszámra küldték háborúba a szláv-ruszokat. A kereszténység felvétele ebből a szempontból fordulatot jelentett, hiszen ehhez előbb az kellett, hogy Szvjatoszláv felszámolja a kazár függést. Gumiljov felszabadító háborúnak nevezi a küzdelmet, és elveti a feltételezést, mely szerint Szvjatoszláv egyszerűen a kereskedelmi útvonalak feletti ellenőrzésért küzdött volna a maga pogány mivoltában. Az utóbbi momentumnak nincs is túlzott jelentősége, véli a szerző, elvégre a fejedelem anyja, Olga állt ekkor a kijevi keresztény közösség élén, és a fejedelemasszony volt egyszersmind a rabló Kazária elleni harc legfőbb szószólója. Gumiljov azt is tagadta, hogy a Rusz számára tragikus következményekkel járt volna Kazária szétverése. Nem tartja hihetőnek, hogy a kazárok seregei tartották volna féken a kalandozó sztyeppei népeket, mert a kazár uralom alatt is meggyűlt a kijeviek baja a besenyőkkel, s ehhez képest a másfél évszázados kun szomszédság nem járt több hadviseléssel. Ha a Ruszt valahonnan veszély fenyegette a kazár függőség lezárása után, az csakis nyugatról jöhetett. A könyvben minduntalan felbukkannak a Nyugattal szemben előítéletek, mintha a szerző károsnak tartana mindenféle érintkezést a „latin" kultúrával. Megrovóan említi, hogy a már felbomló Rusz egyes nyugati részfejedelemségei igen hamar a magyar és lengyel udvarok kegyét keresték, emiatt csökkent az ortodox Rusz védelmi képessége a támadó nyugati civilizációval szemben. Igaz, a Rusz válsága főként azzal függött össze, hogy kimerülőben volt a passzionárius lendület, s az új etnosz fokozatosan átállt a „homeosztázisra" (L G. szóhasználata). A Rusz alig heverte ki tehát a kazár Kiméra okozta károkat, máris veszíteni kezdett az erejéből. De ha a kunok valóban új és kegyetlen ellenségként jelentek meg a déli végeken, teszi fel a kérdést Gumiljov, hogyan lehetséges, hogy nem pusztították el a kijevi államot? Bár a szerző sokaktól eltérően — s bizonyára saját elképzeléseinek alátámasztására — a kunokat mindig egységes etnikumnak tekinti, emellett azt is kiemeli, hogy az 1055-ben a Ruszig eljutó sztyeppei had az ázsiai kunok leginkább pansszionárius, azaz „legfejlettebb" rétege volt, akiket már nem lehetett a belső ázsiai mongolokhoz hasonlóan csak nomádoknak tartani. Igaz, erejükből mindössze arra futotta, hogy a sztyeppevidékről kiszorítsák a Kazária bukása után arra terjeszkedő Ruszt és elszakítsák tőle a déli síkságokat, s ezzel elszigeteljék a virágzó feketetengeri kikötővárosoktól, elsősorban a tymutarakanyi fejedelemségtől. Ebből leszűrhető a következtetés, hogy nem a könnyen kiverhető kun portyák érintették olyan fájdalmasan a részekre hasadozó Ruszt, hanem inkább a szellemi rokonságot mutató Bizánccal való kapcsolatok megszakadása a 11. század végén. Gumiljov rendkívül részletesen mutatja be a részfejedelmi hadakozás következtében meggyengült Ruszban kialakuló új hatalmi centrumokat, de drámai előadásmódja miatt legtöbbször éppen a megbízható tényekkel marad az olvasó adósa. Az „Ősidők krónkáján" kívül az orosz történész az Igor-éneket is politikai propagandairatnak bélyegzi, amiért abban állítólag igen előnytelen Oleg Szvjatoszlavovics csernyigovi fejedelem megítélése, aki 1078-ban először vette igénybe a kunok csapatait trónja visszaszerzésére. Ezt és még sok más vakmerő következtetését a szerző úgy tartja az olvasó elé, hogy mind jobban elszakad a forrásoktól, illetve többet vél kiolvasni abból, miről ugyanezek a források hallgatnak. A kunok tehát a véres sztyeppei háborúban nem bírtak a már korántsem egységes Rusz részfejedelmi seregeivel sem, s később csupán segédcsapatokként harcoltak különböző fejedelmek zsoldjában. Ezzel ki is bontakozik egy békés rusz-kun szimbiózis már-már idilli képe, amelyet Gumljov vélekedése alapján csak a „nyugatos" fejedelmek krónikaírói hamisítottak meg munkáikban. A fentebbiek szerint az orosz történelemben annyiszor felmerülő „szlavofil-nyugatos" vita valamikor ebben az időszakban kezdődött. A hatalmi harcokban már a lengyel és magyar udvarral, illetve rajtuk keresztül a pápasággal és a „latin" expanzióval is számolni kellett. Gumiljov szemében még elborzasztóbb a németek veszélyes előnyomulása, amelyben olyan kipróbált szövetségekre számíthattak, mint a zsidók. A „bolyó szuperetnosz" a kazár Kiméra bukása után nem tűnt el Kelet-Európa hatalmi konstellációjából, sőt Ibériától Kínáig terjedő pénzügy és kereskedelmi kapcsolatait is felhasználta annak érdekében, hogy valahol ismét létrejöhessen a judeokrácia, s megvethesse a lábát a leendő zsidó világbirodalom. A kijevi és a herszonészoszi zsidók a bizánci szövetség gyengülésében, valamint a nyugati befolyás erősödésében vélték ennek előfeltételeit meglelni, így a Nyugat felé tekintgető fejedelmeket támogatták, mint például Izjaszlávot és Szyjatopolkot. Az utóbbi halála után, 1113-ban zajlott le Kijevben az első ismert zsidóellenes pogrom, amelyet Gumiljov az előzmények ismeretében teljesen törvényszerűnek tart. Mivel utóbb Monomah uralomra jutásával a Rusz területének java részén győzött a „hazafias" vagy pravoszláv párt, a zsidóknak ki kellett vándorolniuk, s az új „Judeo-Kazária" megteremtését célzó erőfeszítéseiket áttették az arabok uralta Ibériai-félszigetre. A szerző nem győzi hangsúlyozni: az egykori zsidóbarát „nyugatos" irányzat elég erős volt ahhoz, hogy a krónikaírókon keresztül hosszú időre elterjessze a sztyeppévei való szembenállás tévhitét. A