Századok – 1992

Történeti irodalom - Köpeczi Béla; Makkai László; Mócsy András stb.: Erdély története I–III. (Ism.: Heinrich Gábor) III–IV/465

469 történeti irodalom A reformkor telve volt a három erdélyi nép közötti súrlódással is* Míg a többségükben vonakodó magyarok az anyaországtól az újításokat sürgető impulzusokat kaptak; a románok viszont a Kárpátokon kívüli új román országokkal fűzték egyre szorosabbra kapcsolataikat, létében fenyegetve a „három nemzet" uralmát; a szászok viszont, mivel német létükre kitűnő kapcsolatot tudtak tartani a francia forradalom után konzervatívvá merevült bécsi udvarral, hagyták magukat az által kijátszani a „rebellis" magyar nemesség ellen. Az egyre több kényes kérdést fölvető korszakról részletes és kiegyensúlyozott képet ad a vonatkozó fejezetek szerzője, Miskolczy Ambrus. A „haladók és maradók" több évtizedes kötélhúzásának végül az 1848-as pesti forradalom vetett véget Erdélyben is. A győztes mozgalom hamarosan törvényben rögzíti a tartomány egyesítését Magyarországgal, az erdélyi szászok és románok azonban nyíltan szembefordulnak ezzel a végzéssel. Ezúttal a szászok ragaszkodnak leginkább hat évszázados privilégiumaikhoz, a románok viszont éppen arra számítanak, hogy a forradalom ellen fellépve Bécstől jutalomképpen megszerezhetik eddig hiányzó politikai jogaikat. 1848 őszén így kezdődött meg Erdélyben a testvérgyilkos háború, elsősorban a székelyek és a románok között — az országrész belsejében élő szórvány-magyarság inkább csak áldozat lehetett az egymást követő mészárlások és hadmozdulatok során. A Habsburgokkal is sikerrel szembeszálló székely ellenállás, majd Bem erdélyi hadjárata nem akadályozhatta meg a szabadságharc 1849-es bukását, a történtek viszont máig ható ellenszenvet szültek a románok és magyarok között. (Ez a rész is Miskolczy Ambrus munkája.) Az 1849-et követő önkényuralom eltörölte a 48-as polgári vívmányok nagyrészét, de a jobbágyfelszabadítást már nem lehetett visszacsinálni. Csakhogy a jobbágyfelszabadítás egyformán elszegényítette mind az évtizedekig húzódó jóvátétellel „büntetett" nemességet, mind a kicsiny parcellán önellátásra szoruló parasztságot. Az önkényuralom súlyos katonai veresége (a franciák ellen 1859-ben, a poroszok ellen 1866-ban) kellett azonban ahhoz, hogy a kiegyezéssel újra megteremtsék valamiféle kibontakozás feltételei. A Magyarországgal újból egyesített Erdély e rejtett válságokkal küszködő korszakának leírása Szász Zoltán munkája. Nem csak a végre fejlődésnek induló ipar, a fokozatosan egész Erdélyt behálózó vasútépítés, az erre támaszkodó gazdasági tevékenység, hanem a változatlanul megoldatlan nemzetiségi ellentétek, s az átmentett kiváltságok okozta újabb feszültségek is jellemzik ezt a korszakot. Az új közigazgatást kisajátította a magyar dzsentrihivatalnok réteg, a románok eleinte csak az országon belüli több jogért küzdöttek, de aztán megjelenik a különböző államokhoz tartozó román nép politikai egyesítésének eszméje, majd ez eszme megvalósításának nyílt követelése is. A feudális jogaikat elvesztett szászok a Német Birodalommal való kapcsolatrendszer kiépítésével próbálták megőrizni régi súlyukat: a vilmosi Németország szívesen használta őket hídfőként balkáni terveihez. Külsőre ugyanakkor Erdély e négy évtizede hallatlan politikai stabilitásról tanúskodik — csak az alaposabb szemlélő veszi észre a székelység gazdasági elnyomorodását, a román bankrendszer kiépülését, a megszerzett előnyeiről lemondani még részben sem képes, ugyanakkor etnikailag változatlanul kisebbségben lévő magyarság görcsös mozdulatlanságát Kár, hogy a korszak színes, ugyanakkor etnikai elfogultságtól mentes leírása mellé Szász Zoltán nem vállalkozik az erdélyi művelődéstörténet fölvázolására is: amit a három nép kultúrájáról megtudhatunk, az csak mellékes eleme a politika- és gazdaságtörténeti elemzéseknek. így bármily sokat megtudhatunk pl. a politikus Kemény Zsigmond és Geroge Barijiu életéről — írói működésük a háttérben sejthető csak. Az etnikai ellentétek az első világháború idején váltak végzetesen erőssé, a háborút követő békerendszer pedig nemcsak a történeti-földrajzi Erdélyt, hanem az alföldi peremvidék (a hajdani Partium) nagy részét is Romániának juttatta. Ezzel véget ért a terület Magyarországhoz tartozásának ezeréves története. A fordulópontot a háromkötetes mű szerkesztői és szerzői is éreztetik, részben nem mindenben szerencsés módon. Az eddigi fejezetektől eltérően a zárórész (Köpeczi Béla munkája) ugyanis már nem tartalmaz politikatörténeti összefoglalást, hanem csak a gazdaság és a társadalom kérdéskörébe tartozó jelenségeket ismereteti. De még ezek esetében sem nagyon vállalkozik elemzésre. Igaz, a szakirodalmi háttér éppen e korszakról a legszegényesebb, s az is igaz, hogy az 1945-öt követő események semleges elemzésére a mű keletkezésének idején (az 1980-as évek első felében) nem volt meg minden feltétel. S ez a kényszerhelyzet a szerző-főszerkesztő minden erőfeszítése ellenére nyomot hagyott a munkán: mai szemmel nézve az akkor még merésznek tűnő utalások( az erdélyi magyar kulturális élet elsorvasztásáról, a román nacionalizmus erőteljes föltámadásáról) ma már inkább hiányérzetet keltenek az emberben. S ez a hiányérzet annál erősebb, mert a mai olvasókat, sőt a kutatókat is egyre inkább érdekli, mi történt Trianonban, s milyen máig ható következményei vannak Trianonnak — többek között — az erdélyi magyarság sorsára.