Századok – 1992

Történeti irodalom - Gumiljov Lev: Drevnyaja Rusz i Velikaja Sztyep (Ism.: Vígh Zoltán) III–IV/470

470 történeti irodalom Összegezve: az Erdély története nem attól fontos fejezet a magyar historiográfiának, mert megjelenését dühödt sajtótámadások kísérték román oldalról, s mert — részben éppen e támadásoknak köszönhetően — a világközvélemény többet hallott e három kötetről, mint a magyar történetírás fél évszázados eredményeiről összesen. A sajtóbeli vihar a román diktatúra bukásával elcsitult, s ma már remény van rá, hogy elkezdődik a két történetírás valódi vitája a múlt értékeléséről; a magyar történetírás pedig lassan csak megteremti annak lehetőségét, hogy saját érdemei okán is megismerjék és elismerjék a világ történészei. Azért fontos munka ez a nagylélegzetű összegzés, mert szerzői, minden egyenetlenség dacára, olyan részletes és olyannyira okadatolt képet rajzoltak föl e hányatott sorsú országrész múltjáról, aminek felhasználásától a továbbiakban egyetlen kutató sem tekinthet el. Heinrich Gábor LEV GUMIUOV DREVNYAJA RUSZ I VEUKAJA SZTYEP Miszl, Moszkva, 1989. 763 old. AZ ŐSI RUSZ ÉS A NAGY SZTYEPPE Az ismert orosz történész, Lev Gumiljov, nem sokkal 1992 nyarán bekövetkezett halála előtt, terjedelmes könyvvel jelentkezett, amelyben nem kevesebbre vállalkozott, mint az ősi Rusz hat évszázados történetének rekonstruálására. Mielőtt a mű érdemi ismertetésére térnénk, érdemes néhány szót ejteni az író személyéről is, hiszen hazájában nem kevés legenda övezi a nevét. Ami persze nem is csoda, mert édesapját, Nyikolaj Gumiljovot, a századelő híres költőjét a Cseka 1922-ben hamis vádak alapján kivégeztette, édesanyja pedig Anna Ahmatova volt, a 20. századi világirodalom egyik legnagyszerűbb alakja. Lev Gumiljov részben annak a tragikus eseménynek köszönhette ismertségét, hogy egyetemista korában a Kirov meggyilkolását követő terrorhullám során őt is letartóztatták, s csak Ahmatova kitartó közbenjárására menekült meg a Gulag bugyraiból. (Erről szól Ahmatova híres „Rekviem" című költeménye is.) A második világháború éveiben Gumiljov a légierőnél szerzett magának hímevet, majd 1945 után végre befejezhette az egyetemet. Elsősorban a népvándorlás korának kutatásába fogott, de rendhagyó tudományos elképzelései miatt hamarosan kellemetlenségei támadtak az illetékes hatóságokkal, művei ezért leginkább az orosz nemzeti eszme szolgálatában álló szamizdatként terjedtek. A nyíltság politikájának meghirdetésével viszont lehetősége támadt egy nagylélegzetű, öszefoglaló jellegű mű kiadására, s ez az a könyv, amelynek ismertetésére váltakozunk. A szerző felettébb becsvágyó célt tűzött ki maga elé, amikor a Rusz és a sztyeppei népek kapcsolatát a 9. és a 14. század között kívánta vizsgálni, hiszen az említett időszakban olyan változások zajlottak le ebben a térségben, amelyek többször is alapvetően új körülményeket teremtettek az itt élő népek számára. Ez a kérdés a jelek szerint felvetődött Gumiljov előtt is, aki a következő magyarázatot adta: művében nem a historiográfia dominál, hanem a természettudományos eszközökkel végzett rekonstrukció. Ennek ismeretében az olvasó, persze azt várná, hogy a könyv az egzakt tudományokra támaszkodó száraz, tényszerű fejtegetések halmaza legyen, ami csak részben valósul meg. Gumiljov javára kell írni viszont, hogy szépírói tehetségének latbavetésével sikerült végig izgalmas, olvasmányos könyvet írnia. A tartalomjegyzéken végigtekintve kitűnik, hogy a szerző két nagy sztyeppei birodalom sorsát tartja különösen fontosnak a Rusz szempontjából: a kazárokét és a mongolokét. Velük párhuzamosan tárgyalja az óorosz történelmet is, melyben több új, sőt meglepő állítást hangoztat. A Rusz és a sztyeppe kapcsolatát Gumiljov — legalábbis saját bevallása szerint — csupán az etnogenezis szemszögéből vizsgálja, s ehhez egyéni hipotézist állított fel. Felfogása szerint az ezredforduló tájékán, de azon túl is, a különböző etnikumok kialakulásában és fennmaradásában az volt a döntő tényező, hogy tagjaik mennyire voltak passzionáriusok, azaz — kissé kibontva Gumiljov fogalmát — mennyire voltak társadalmi méretekben kalandvágyóak, terjeszkedőek, kíváncsiak, merészek és agresszívek. A fentebbi elképzelés tükrében tehát egy etnosz létrejöttéhez szükség volt egy passzionárius lökésre, s eme tulajdonság fennmaradása volt a túlélés garanciája is. Ha a passzionaritás csökkent vagy megszűnt, a népre előbb stagnálás, majd hoszszabb-rövidebb agónia várt. Az élő szervezetek mintájára lezajló eredet és vég persze nem először bukkan fel a népek keletkezésének megmagyarázására, s bár Gumiljov fejtegetése végül is számos eredeti elemet tartalmaz, a szerző összes igyekezete elégtelennek bizonyul arra, hogy a nagy kelet-európai népvándorlást