Századok – 1992
Közlemények - Szabó A. Ferenc: Népesedés; telepítés a századfordulón. Beksics Gusztáv nézetei II/227
236 szabó a. ferenc nyíltabban fogalmazódott meg a trializmus eszméje, amely csak újabb balkáni területek bekebelezése révén ölthetett volna testet. Ha történelmileg, politikailag, társadalmilag Magyarország számára nem is volt szükségszerűség a terjeszkedés, a Habsburg birodalom diplomáciai érdekei jelentós mértékben ebbe az irányba mutattak: megelőzni, elébe vágni a balkáni nemzetállamok kialakulásának, nehogy felmerülhesen a Monarchia szláv népeinek elszakadása. Beksics Gusztáv esetében inkább belső imperializmusról beszélhetünk csak. Az 6 eszmevilága nem kapcsolható össze szorosan a Hoitsy-Rákosi Jenő-féle felelőtlen imperialista demagógiával. Azért volt ez az irányzat elsősorban felelőtlen, mert nemcsak hogy elszakadt a valóságtól, hanem meghamisította a tényeket is. Hoitsy a magyar nép szaporaságáról szólva, Európa legszaporább népeként aposztrofálja a magyart, mikor a közkézen forgó korabeli statisztikák is egyértelműen mutatják ennek tarthatatlanságát. A balkáni és kelet-európai népek mind kedvezőbb demográfiai képet tudnak már a századfordulón felmutatni. Egészen rövid ideig tartott csak az az időszak, amikor a magyarság természetes szaporodása magasabb volt ezeknél a népeknél. Katus László azt is bebizonyította, hogy Magyarországon a demográfiai átmenet „a legtöbb nyugat- és északeurópai országtól eltérően (ahol ez a szakasz évtizedekig tartott, és jelentős népességnövekedést eredményezett) rendkívül rövid időre, nem egészen egy évtizedre zsúfolódott össze.1 5 A Balkánon és Kelet-Európában pedig, az átmenet előtti stádiumban, még évtizedekig, egészen a 20. század második feléig elhúzódva - rohamos népességgyarapodás ment végbe. A történeti demográfiai kutatások arra mutatnak, hogy Magyarország, néhány más európai országhoz hasonlóan (Franciaország, Spanyolország, Ausztria), először az ipari forradalom áramába került nyugat-európai országok zömétől maradt le, népességgyarapodását illetően, utóbb a kelet-európai, balkáni régiótól is. Az imperialista illúzió a tények helytelen értékeléséből származott. A magyarosodás folyamata valóban megindult és előrehaladt, de nem oly mértékben, hogy arra imperialista légvárak épülhettek volna. Arra talán elégséges lett volna a magyarság etnikai bázisa, hogy konszolidálja, tényleges tartalommal töltse meg az 1867-ben kialakult politikai kereteket, ha fennmarad a politikai status quo Európában, de többre nem. Szekfű interpretációjában: „Ez a processzus kétségtelenül kezdete annak, melyet Széchenyi áhított, hogy annak folyamán a magyarság magasabb lelki és anyagi műveltségének békés eszközeivel tartsa meg és terjessze szupremáciáját; kezdete annak a kifejlődésnek, mely évtizedek békéjében, öntudatos munka árán politikai egységünket a tömegek legmélyére hatoló kulturális egységggé volt hivatva kiegészíteni. De ehhez nemzeti céljaink világos felfogása, erős akarat és céltudatos kitartás volt szükséges, csupa oly tulajdon, mely önáltatással meg nem fér, annak közeledtére márciusi hóként szétolvad. Ferenc József békés korszakának nemzeti eredményei akaratunk helyett ismét érzéseinket hozták mozgásba és az önmagukkal megelégedés áldozataivá tettek."16
