Századok – 1992
Közlemények - Szabó A. Ferenc: Népesedés; telepítés a századfordulón. Beksics Gusztáv nézetei II/227
234 szabó a. ferenc Az új demográfiai jelenségek erős hatással voltak a magyar demográfia tudományának fejlődésére. A válságtünetek a közvélemény érdeklődésének centrumába helyezték a népesedéselméletet, mely a progresszió és konzervativizmus összecsapásának egyik színterévé vált, és kilépve az akadémikus keretek közül, különböző szociológiai, szociográfiai műfajok tárgyát képezte. A 18. században és a 19. század első felében népesedési elemzés a közgazdasági munkákban volt található. Uralkodó irányzata eleinte a maximális népességgyarapodást hirdető populacionizmus volt. A török pusztítás miatt megritkult az ország lakossága, egyes vidékei szinte teljesen elnéptelenedtek. Az ország újbóli benépesítése szükséges feltétele volt a magasabb színvonalú gazdasági tevékenység kialakulásának, így egybeesett az uralkodó nemesség érdekével, különösen azért, mert a nagybirtokok megműveléséhez munkaerőre volt szükség. Mind a régi, mind az új földbirtokosok szívesen telepítettek le bevándorlókat, akár Németországból, akár a Balkánról, akár az ország más vidékeiről jöttek. A reformkorban, amikor válságba került a jobbágyrendszer, az egy évszázaddal korábbi munkaerőhiánnyal szemben, a földesurak nem tudták megfelelően hasznosítani a munkaerőt, az elavult társadalmi-gazdasági viszonyok miatt. Először Széchenyi népesedési nézetei haladták meg az egyszerű mennyiségi szemléletet. A 19. század utolsó évtizedeiben újból megjelenik a populacionizmus, mégpedig nacionalista formában, a nagyhatalmi ábrándokat űző konzervatív irányzat ideológiájának részeként. Az uralkodó osztálynak ez a rétege — jórészt a nagybirtokos arisztokrácia — ismét a mindenáron való népszaporulatot kívánja, de már csak a magyarság számára. A nagy méreteket öltött kivándorlás azzal fenyegette a nagybirtokosokat, hogy elvesztik a birtokaik fenntartásához nélkülözhetetlen olcsó munkaerőt. A népesedési kérdések iránti érdeklődésüket tehát nemcsak emelkedett „nemzeti" szempontok diktálták, hanem jól körülhatárolható gazdasági érdekek is. 2. A magyar imperializmus kérdése a politikai gondolkodásban A magyar imperializmus legszélsőségesebb hirdetője Hoitsy Pál volt. 1902-ben jelent meg Nagymagyarország c. műve.1 0 A viszonylag kis terjedelmű, bombasztikus munkát Magyarország leendő királyainak, kormányzóinak és újságíróinak ajánlotta. Előszavában azt fejtegette, hogy a történelmet törvények szabályozzák, amelyeknek engedelmeskedni kell, különben a nemzet elpusztul. A törvények közül a legfontosabbak az országok természeti viszonyai, klímája stb., és az országot benépesítő nemzetek karaktere. Különösen a vízrajzi rendszernek van nagy hatása a népek történetére. Ha a vízrajzi rendszer egy államban összetartó, a nemzet egysége is biztosítva van, ha széttartó, a nemzetet a széthullás veszélye fenyegeti. A magyar állam vízrendszere népét hódításra determinálja. A Duna folyása kijelöli a magyar birodalom terjeszkedésének irányát. Ez az irány Dél és Kelet. A könyv fejezeteiben ezekei a rendkívül primitív módon interpretált geopolitikai kategóriákat próbálta meg tartalommal megtölteni. A könyv III. részében a hódítás kényszerét, mint történelmi szükségszerűséget emelte ki, amelyhez a könyv befejező sorai között még azt tette hozzá, hogy egy nemzet előtt csak két út áll, vagy védekezik mások expanziójával szemben, vagy hódít. Ennélfogva természetesen a
