Századok – 1992

Közlemények - Szabó A. Ferenc: Népesedés; telepítés a századfordulón. Beksics Gusztáv nézetei II/227

népesedés és telepítés a századfordulón 233 Az egész 19. század alatti népesedés számbavétele azt mutatja, hogy Magyarország az európai átlag alatt népesedett, s csak a századforduló körül végre megindult demográfiai korszakváltás emelte az átlagosan népesedők közé. Azok a tudósok és államférfiak, akik elégedetlenek voltak az ország népesedési ütemével, lényegében a reális helyzetből indultak ki. A magyarországi történeti demográfiai kutatások az elmúlt évtizedben újabb adalékokkal járultak hozzá ennek a processzusnak a leírásához.9 Egyik eleme volt ennek a folyamatnak az egy-két gyermekrendszer, vagy ahogyan később nevezik: az egykerendszer. Elterjedését a radikálisabb szerzők közvetlen összefüggésbe hozták a nagybirtokrendszerrel, abban a formában, hogy a terjeszkedni nem tudó, gyermekeikre földet hagyni nem képes parasztság életét megfojtják a nagybirtokok. A parasztság energiáinak, nem utolsósorban népesedési energiáinak, felszabadulását egyre többen szakszerű telepítési akcióktól várták. A kivándorlás, az egykézés és a szorító földtelenség súlyos társadalmi válságjelenségek voltak, amelyeket a korabeli magyar közgondolkodás, amely a szociáldemokrata és polgári radikális köröket leszámítva nemzeti-patriotikus beállítottságú volt — ebben a korban sem feltétlenül reakciós ez — nem tudta beilleszteni kialakult világképébe. Ezért a magyarság pusztulásának, visszaszorulásának víziója rajzolódott ki nemcsak a köznapi, művészeti, de még a tudományos világképben is. A magyar közvélemény, az új, változó világból — mivel annak lényegét nem értette meg — csak a bomlás tüneteit rögzítette, a 48-as vesztes forradalom és szabadságharc élményéből táplálkozó nemzeti pesszimizmus prizmáján keresztül. Pedig az új demográfiai jelenségek nem speciálisan csak a magyarságot jellemezték, hanem egy általános kelet-középeurópai fejlődés keretei között alakultak ki. A kivándorlás, a nemzetiségek „egyenlőtlen fejlődése", az elmaradott egészségügyi viszonyok, de még a magyar betegségnek tartott egykézés is jellemző volt a korban a Balkánon éppúgy, mint Ausztriában vagy Oroszországban. Végső eredményükben ezek a demográfiai folyamatok inkább kedveztek, mint ártottak a magyar elem terjedésének az országban. A kivándorlóknak csak kisebb része volt magyar, néhány magyar falusi körzet asszimilációs veszteségét sokszorosan ellensúlyozta a városok magyarosodása. Az egyke sem csak a dunántúli magyar községekben terjedt, hanem az erdélyi, bánáti németek, krassószörényi románok és felvidéki szlovákok körében is. Az egészségügyi viszonyok ugyan jobbak voltak a központi, magyarlakta területeken, de az ugyanitt iparosodó városok, a proletárnyomor feltűnésével sűrítetten mutatták azokat a szociális és egészségügyi problémákat, amelyek demográfiai feszültségeket okoztak. A magyarlakta alföldi területeken előbbre tartott a kapitalizmus behatolása a mezőgazdaságba, aminek következtében nagylétszámú agrárproletariátus alakult ki. A századforduló körüli elemzések általában sötét képet festettek az ország népesedési helyzetéről és érveket szolgáltattak a pesszimista prekoncepciókhoz. Erre alkalmat adtak a nemzetközi összehasonlítások is, a hazai viszonyokat ugyanis általában nem a hasonló fejlődési szinten álló országokkal vetették össze, hanem a nyugat- és észak-európaiakkal. így még a nívósabb publicisztikában és a munkássajtóban is hamis kép bontakozott ki a tényleges népesedési helyzetről. A különböző osztályszempontú és világnézeti indíttatású elemzések sokszor kibogozhatatlanul összekeveredtek. A konzervatív földbirtokosok éppúgy, mint a szociáldemokraták többsége, veszteségeket olvastak ki a tünetekből.