Századok – 1992
Tanulmányok - Gyarmati György: Modernizációs szükséglet és hatalmi érdek konfliktusa. Az igazgatásszervezet átalakítása Magyarországon. 1945–1950 II/202
a közigazgatás átalakítása 1945-1950 között 221 Ez a fórumrendszer formailag csupán annyiban tért el a korábbi szisztémától, hogy a korábban önkormányzati jogosítvánnyal nem rendelkező járás, az új struktúrában elvileg azonost „státust" kapott a helyi, illetve a megye tanáccsal. A gyakorlatban viszont éppen fordított volt a helyzet. A tanácsrendszer a községek, városok, illetve megyék korábbi viszonylagos autonómiáját is maradéktalanul felszámolta. Az autonómia-elvonás már 1946-ban fiiegkezdődött. A jóvátéteü kötelezettség fedezetének biztosítása és a pénzügyi stabilizáció megteremtése érdekében központosították az önkormányzatok addig saját hatáskörben felhasználható bevételeit is, s a továbbiakban redisztribúciós úton kapott, a felhasználási területeket is előíró költségvetésből kellett gazdálkodniuk.42 Ezzel a pénzügyi mechanizmussal lényegében már akkor megszűnt a helyi társadalom autonómiája, amikor az önkormányzati közigazgatás szervezete formálisan még megmaradt. Ehhez a financiális intézkedéshez társult ugyancsak már 1946-ban, hgy a B-listázások megindulását követően bármely önkormányzati státus betöltése csak az alkalmazandó személy belügyminisztériumi politikai „ellenőrzését", illetve jóváhagyását követően volt lehetséges. Noha az önkormányzati igazgatás személyzetét a második világháború .többszöri (igazolási eljárások, B-lista procedúrák), illetve 1946-tól folyamatos politikai szűrésnek vetették alá, a helyi igazgatási fórumok a tanácsrendszer előkészítő dokumentumaiban továbbra is mint a „reakció bástyái" szerepeltek. Az éppen hogy megszerzett politikai elsőbbség stabilizálása érdekében, a tanácsrendszer előkészítő munkálatai során visszatérően hangsúlyozták, hogy az, „erősítse a központi hatalom befolyását és ezen keresztül biztosítsa az MDP közvetlen befolyását" a társadalomban. Az egyetemlegesen geijesztett hidegháborús légkörben, melynek régióiban egyúttal az „állandóan éleződő osztályharc" évei is voltak, nem maradhatott el annak az elvárásnak a megfogalmazása sem, hogy „maga az átszervezés és minden részintézkedés is alkalmas harci eszköz kell legyen a politikai küzdelem különböző fázisaiban, tehát igazodjék a mindenkori szükséglethez. Most például legyen figyelemmel a kulákság elleni harc periódusára". A tanácsok feladatát körvonalazó cikkelyek közül még leginkább az közelített a napi realitásokhoz, mely a népgazdasági terv maradéktalan megvalósításának elősegítését szorgalmazta. Ezt viszont hivatalból kellett végezniük az egyre duzzadó, s egymást feladatkörükben is mindinkább keresztező különböző szakigazgatási apparátusoknak. így a tanácsokra leginkább a termelés előmozdításának „ideológiai" feladata, illetve felelőssége hárult. A feladat abban állt, hogy a központilag időről időre meghirdetem termelési, beszolgáltatási „versenyek" túlteljesítésére kellett buzdítani; a legkülönbözőbb címen megkövetelt, s szintén rendszeressé váló rendkívüli adóelvonásokat, mint „önkéntes felajánlást" propagálni; „az imperializmusra csapást mérő", és az „egyházi reakciót" megfélelmítő újabb és újabb politikai demonstrációkat szervezni; illetve, az irreális tervelőírásokat teljesíteni képtelen „szabotálókat" a közösség előtt pellengérre állítani. Ez utóbbi — úgymond — „népnevelői" célzatán túl, operatív kötelességük volt, a a rendőri szervek „jelentőszolgálat" útján való értesítése. Felelősségük pedig abban állt, hogy a társadalmi teljesítőképességet permanensen meghaladó központi előírásokat képtelenek voltak maradéktalanul megvalósítani, amiért a felsőbb szervek rendre a tanácsokat, illetve (propaganda) munkájuk elégtelenségét hibáztatták.
