Századok – 1992
Tanulmányok - Gyarmati György: Modernizációs szükséglet és hatalmi érdek konfliktusa. Az igazgatásszervezet átalakítása Magyarországon. 1945–1950 II/202
216 gyarmati györgy Fontos, hogy a kezdeményezés a Nemzeti Parasztpárté legyen, „ez ki is tűnjék, és úgy domináljon a köztudatban, mint a mi tervünk."2 6 További serkentő tényezőt jelentett, hogy a publikálással a szélesebb közvélemény megnyerését remélve azt a tervezet elleni támadást kívánták visszaverni, mely ekkor még csak a koalíciós színpad kulisszái mögött volt érzékelhető. A Jogi Reformbizottság június 27-i ülésén a bizottság kommunista párti titkára, Beér János úgy foglalt állást, hogy „a reform kidolgozására egy ezzel a feladattal megbízott különleges bizottságot kell életre hívni".2 7 Ez a koalíción belüli diplomácia nyelvén megfogalmazott álláspont azt jelentette, hogy a kommunisták sem a reformbizottságot, sem pedig a tervezetet nem tartják alkalmasnak a közigazgatási reform kimunkálására. Mindezek ismeretében nyilvánvaló: Erdei Ferenc Bibó István belügyminisztériumi pozícióját kívánta erősíteni és a kommunista belügyminiszterre kívánt nyomást gyakorolni abban a nyilatkozatban, melyet három nappal a tervezet közzétételét követően adott a sajtónak. Eszerint „Rajk belügyminiszter addig fejlesztette az előkészítő munkálatokat, hogy ma már a belügyminisztériumban mind a közigazgatási reform kidolgozása, mind az önkormányzati választójogi törvény előkészítése igen előrehaladott állapotban van, s... a reform elveinek tisztázása után, napok alatt részletesen ki tudja dolgozni a kívánt tervezetet".28 A nyilatkozatban megfogalmazott politikai szándékok egyike sem érte el célját. Sőt!„A következő hónapban Rajk belügyminiszter felmentette Bibó Istvánt a közigazgatási főosztály éléről, s Bibó ezzel meg is vált a Belügyminisztériumtól. De a parasztpárti koncepció sorsát nem csupán ez látszott előrevetíteni. A nagyfokú helyi autonómiára épülő városmegye-koncepció éppúgy elfogadhatatlan volt a kommunista párt számára, mint az addigi pozíciókra kiszámíthatóan kedveződen kimenetelű önkormányzati választások megtartása. Mindezek kategórikus visszautasítása viszont két okból is akadályba ütközött. Az 1946 augusztusában az új pénznem bevezetésével induló gazdasági stabilizáció sikerét nem volt célszerű egy újabb koalíciós válság kirobbantásával veszélyeztetni. A pártharcokkal terhelt megelőző félév után a nem sokkal korábban megteremtett treuga dei fenntartásához emellett külpolitikai érdekek is fűződtek. A Párizsban megkezdődött békeelőkészítő tárgyalásokon — többek között — attól is kedvezőbb megítélést remélt a magyar kormányzat, ha a nagyhatalmak nem a megfelelő félévet kitöltő koalíciós válságsorozat folytatásáról értesülnek. Ebben a helyzetben az MKP-nak figyelemre méltó taktikai lépéssel sikerült úgy elodáznia a szóban forgó két kérdést, hogy az újabb belpolitikai válságot is elkerülte. Elfogadta a parasztpárti javaslatnak azt a megállapítását, hogy az önkormányzati választásokon csak a közigazgatás szervezeti reformját követően van értelme. További pártközi értekezleteken pedig sikerült elérnie, hogy mindkét program előkészítését — és ezzel időzítését is — bízzák a belügyminisztériumra. Az pedig, hogy mi volt az MKP vezetésének tényleges álláspontja a közigazgatási reform kérdésében, egy szeptember eleji intern állásfoglalásból vált — évtizedekkel később — nyilvánvalóvá. Eszerint: „a közigazgatási reformnak már a népi demokrácia elveinek maradéktalan érvényesítésével kell készülnie, ezért a politikai helyzet is megkívánta a szakszempontból is szükséges 1-2 éves haladékot."2 9